„Mindenki hallott már a tűz segélyével hajtott gépekről.” (Montesquieu 1728-as selmecbányai látogatási naplójából)
Van, aki annak idején sokszor hallotta, de egyre többen csak olvasmányaikból ismerik a „vas és acél országa” kifejezést, amely az 1950-es évek Magyarországán volt közismert. Egy ellentmondásos kor szülöttje volt ez is – annyi más mellett. Az ekkor előállított vasipari termékeknek nem volt nemzetközi sikerük, pedig több mint ezeréves e kultúrával való találkozásunk, és egykoron nemzetközi sikereket is elért a gyártása.
A 12. század közepén Európa három országának (Spanyol-, Svéd- és Magyar-) volt nemzetközi elismertségű vasipari kultúrája. E három ország termékei voltak a legkeresettebbek, például a danzigi (Gdansk) piacon. A korabeli feljegyzések szerint 12 hordó magyar vasért 25 tonna heringet adtak.
A honfoglalás utáni időkben hamarosan megfigyelhető a szolgálat nevével elkülönült falvak sora. A korabeli oklevelek szerint volt vasas, molnár, szövő, fonó falu is. A tributarius ferri (vasas) faluban mezőgazdasági eszközöket (sarló, kapa), illetve a katonaság számára állítottak elő pajzsokat, nyílhegyeket.
Meglepőnek tűnhet, hogy a lószerszámok aranyból és ezüstből is készültek. A fémművesség a vas, arany, ezüst, bronz feldolgozását jelentette.
A 12. században Magyarországon már három vaskohászati központ volt: nyugaton Kőszegfalva, Vasvár, északon Rudabánya térsége, délen pedig Pécsvárad. A legújabb kutatási eredmények szerint már a 10. században működött vasolvasztó Somogyfajszon (a Dunaferr támogatásával az 1990-es évek közepére fejeződött be a feltárás). Somogyfajsz Árpád unokájának, Fajsznak volt a gazdasági központja, ahol az említett kohó működött. Feltárásakor nagy mennyiségű kohászati alapanyagot találtak. A mélyített olvasztókemencékbe oldalról, a patakmeder felől fújtatták a levegőt. A feldolgozóműhelyek 6 × 8 méteresek voltak. A vas előállításában a bányász, a kohász és a kovács munkája nem különült el.
A pécsváradi kolostor mellett tíz, vassal adózó kovács élt. A kohász és a kovács mesterség lassan szétvált. Az egykori kovácsok magas színvonalú munkájának emléke a selmecbányai ásatásokon előkerült egyszárnyú vasajtó.
A korabeli öntéstechnika monumentális alkotása a Kolozsvári testvérek (Márton és György) által készített Sárkányölő Szent György szobra. A 14. század második felében készült hatalmas szobor megrendelői ismeretlenek. Egyes feltevések szerint Nagy Lajos ajándékaként került mai helyére, a prágai Hradzsinba. (A szobor egyik másolata a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem központi épületének második emeletén látható.)
A vaskohászat termékeiből egyre több eszközt állítottak elő. Mindez törvényszerűen hozta magával a kohászat technikai fejlesztését, egyben az alapanyagok kitermelésének fokozását is. A technikai fejlődés eredményei nem maradtak az ország határain belül. Például az orosz cár Mátyás királytól (1458–1490) kért öntőmestereket, arany- és ezüstműveseket.
Magyarország európai helyét és szerepét abban az időben is meghatározta, hogy mennyiben tud aktív részese lenni a korabeli művelődésnek a térség gazdasági, ipari fejlődésében. Ezt szolgálták a későbbi századok kohászati, vasműves eredményei, így az ómassai (Diósgyőr) őskohó és Fazola Henrik (1730–1779) munkálkodása, majd az ő nyomukban az európai igényeket is kielégítő acélgyártás.•