A technikatörténet számos olyan esetet ismer, amikor többen közel egyszerre találtak fel valamilyen korszakos vívmányt. Ilyen a hangosfilm sztorija is: a 20. század elején több náció mérnökei is dolgoztak azon, miként lehetne a némafilmeket megszólaltatni. A főként a televíziózásban végzett kutatásai révén ismert Mihály Dénes is közéjük tartozott.
Az első hangosfilmek – akárcsak az úttörőként számontartott, 1927-ben készült A dzsesszénekes – meglehetősen primitív módon adtak hangot a képnek: a vetítéssel együtt egy külön hanglemezre felvett hang- és zeneanyag szólalt meg. A valódi megoldást a fényhangos eljárások jelentették, amelyek a filmszalag szélén rögzítették a hangot. Ezek elődei már a század első évtizedeiben megjelentek, a működési elv többnyire ugyanaz volt: a hangokat egy szerkezet elektromos jelekké alakította, majd ezeket az impulzusokat fénnyé, amit már látható információként lehetett a filmszalag szélén, a kép mellett rögzíteni. Ennek kifejlesztésében Ernst Ruhmer német mérnök járt élen, aki 1901-ben már kidolgozta a fényhangos rögzítés alapjait, majd a francia Eugene Lauste, aki pár évvel és Ruhmerrel váltott levéllel később tökéletesítette azt. A rögzítés visszajátszása – vagyis a fényjelek elektromos impulzussá, majd hanggá történő visszaalakítása és megszólaltatása – viszont gyenge pont maradt: Lauste berendezését csak fülhallgatóval lehetett hallani.
Mihály Dénes ezen változtatott. 1912-ben, egy érettségi jutalomnyaraláskor találkozott Ruhmer kísérleteivel, és azokból kiindulva hozta létre Projectophon nevű készülékét. A találmány fontos mérföldkő volt a hangosfilm történetében: az első olyan berendezés, amely 35 milliméteres szalagra rögzített képet és hangot szinkronban tudott lejátszani úgy, hogy azt nemcsak egy ember élvezhette, hanem akár egy egész mozi közönsége. Mihály 1916. június 7-én vette fel első, nyolc méter hosszúságú hangosfilmjét, a Projectophont pedig 1918. április 30-án jegyezte be a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság. A történelem viharai miatt azonban a szabadalmi bejegyzést csak 1922-ben publikálták, és ekkorra három német mérnök – Hans Vogt, Joseph Moselle és Benedict Engel – már bejegyeztette és közölte a konkurens Triergon-eljárást, így a szakirodalom sokszor őket tekinti a modern hangosfilm atyjának.
Mihály Dénes történetének Nemeskürty István járt utána, és 1980-ban a Filmkultúra folyóiratban tette közzé eredményeit. Ebben részletesen kifejti, hogy Mihály egyértelműen megelőzte német riválisait, ráadásul az általa használt eljárás olcsóbb volt, mint Vogték 42 milliméteres szalaggal dolgozó megoldása. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a filmipar nehezen vette be az újítást: a megszólaló némafilmtől nagyjából egy évtizedig idegenkedett a közönség és a művészek is, és eleinte a produkciós költségekben is jelentős tétel volt a hang. Amikor a húszas évek végén, a harmincas évek elején már készen állt a piac a hangosfilmre, Mihály Dénest már rég a televíziózás érdekelte, és a tévéközvetítés fejlesztésében végzett eredményeivel szerzett magának világhírt. Pedig akár a hangosfilm miatt is megérdemelné.•
