Inno-anno

A matematika mindig is az egyik legnehezebben tanítható tantárgy volt az általános iskolákban. A számok fogalmának, illetve a velük végzett műveletek megértéséhez olyan absztrakt gondolkodásra van szükség még a legelemibb szinten is, amit nem minden kisgyermek – de akár felnőtt se – képes könnyen elsajátítani. Ezt a problémát már évszázadokkal ezelőtt felismerték, ezért megannyi számolást segítő, illetve az alapműveletek tanítását támogató eszközt fejlesztettek ki.

A fogak romlása évezredek óta megkeseríti az emberek életét. A fájós fogaktól, így vagy úgy, mindenki szabadulni akar. Egyes régészeti leletek alapján a kutatók arra következtetnek, hogy már 13-14 ezer évvel ezelőtt is végeztek fogászati kezeléseket. Ezek valószínűleg az esetek többségében húzások voltak (bár ezek nyoma nehezen azonosítható az embermaradványokon, hiszen természetes okokból is előfordulhatott foghiány), de már kezdetleges fogtömésekkel is próbálkoztak.

Már némely, neolitikus korból (i. e. 3100-ból) származó brit falvak maradványai között is találtak arra utaló jeleket, hogy egy patak vizét vezették el csatornán keresztül az illem­helyek alatt, így tá­volították el a „terméket”. De hasonló rendszerek terjedtek el az ókori Római Birodalomban, Egyiptomban és Mezopotámiában is.

A 19. század második felének iparosodása következtében megnőtt a munkaerő iránti kereslet. Egyre többen költöztek fel vidékről a városokba, hogy ott munkát vállaljanak az egymás után nyíló gyárakban. A városokban újonnan megjelent munkásokat azonban el kellett helyezni valahol. Bár a többségük valamivel többet keresett a városi üzemekben, mint vidéken (jellemzően mező­gazdasági napszámosként), a fizetésük továbbra is nyomorúságos volt, emiatt nagy lakás bérlése, pláne vásárlása, szóba sem jöhetett.

Az üveget valószínűleg már i. e. 7000 óta ismeri az emberiség, bár történetének első nyolc évezredében még csak ékszerként, illetve időnként fizetőeszközként használták. A középkortól aztán gyártottak belőle üvegtáblákat, amelyekkel az ablakokat fedhették be, a 19. század közepéig azonban ezek olyan drágák voltak, hogy a köznép nem is álmodhatott üvegezett ablakokról. Ernest Solvay belga kémikus 1861-ben állt elő az ablaküveg tömeggyártásának költséghatékony eljárásával, és ekkor váltak szinte mindenki számára elérhetővé az üvegezett ablakok.

A 20. század elején a teher- és személyszállítás legfontosabb „vontatógépe” továbbra is a ló volt Magyarországon. 1911-ben 1,9 millió lovat tartottak nyilván az országban, és ezzel az egy lakosra jutó állatok tekintetében Európa egyik leglógazdagabb országa voltunk (minden négy emberre jutott egy ló). Erre a jellegzetességre ugyanúgy hatással volt a gépesítés alacsony foka, mint a történelmi hagyományok.

Az előző századforduló táján jószerével a világ minden iskolájában használtak palatáblát. A papír még nagyon drága volt, és sok helyütt egyáltalán nem volt hozzáférhető, így – bár a papírfüzetek már a 19. században megjelentek – azokat a kisiskolások nem használták. Papírfüzetbe a nagyobb diákok mártogatós tollal, tintával írtak, de ez az írás tanulása közben túl nagy piszokkal, illetve az ugyancsak drága ruhák állandó szennyeződésével járt volna. A palatábla ezért sokáig a lehető legjobb megoldásnak bizonyult.

A kalap a 19-20. század fordulóján még elmaradhatatlan darabja volt a városi jómódú nők ruhatárának. Míg ma a nők – közülük se túl sokan – csupán különleges alkalomkor viselnek kalapot, addig az 1900-as években az elegáns hölgyek számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy kalap nélkül lépjenek ki az utcára. 

A 19. századi Pesten és Budán, a reformkorban, majd a kiegyezés után beindult városiasodás és ipari fellendülés idején egyre nagyobb gondot okozott a szemétszállítás, illetve az utcák tisztán tartása. Csakhogy egészen a század végéig nem létezett a főváros által irányított és finanszírozott egységes közterület-fenntartó vállalat. Így e feladatkör gyakran cserélt gazdát, helyesebben senki sem érezte igazán a magáénak, ezért a hatékonyság sem volt kielégítő, illetve jórészt a lakók felelőssége volt az általuk „termelt” hulladék elhordása és a gondoskodás az utcájuk tisztaságáról.

Jóllehet a 20. század jelentős részében, különösen a szocializmusban, sokaknak egy emberöltőt – de átlagosan tizenöt évet biztosan – kellett várniuk, mire telefonhoz jutottak, a század közepére a közületek titkárnőinek és telefonos kisasszonyainak már olyan sok telefonszámot kellett kezelniük, hogy azok gyors előkeresése egyre nagyobb gondot okozott. Emiatt elterjedtek a különféle telefon­regiszterek és kartoték­rendszerek, amelyekben rendszerint ábécérendben tartották nyilván azokat a számokat, amelyeket az adott iroda gyakran hívott.

A magyarországi kávéházi kultúra a múlt század elején élte virágkorát. Kosztolányi Dezső A Hét című hetilapban „kávévárosnak” nevezte Budapestet. Mint írja, egy amerikai férfival találkozott, akinek elsőként a kávézás jutott eszébe a magyar fővárosról. „Miért is nem merjük hangsúlyozni a kávéházi voltunkat, a kávé­házi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizony isten, nincs okunk pironkodni” – fogalmaz Kosztolányi Budapest, a kávéváros című, A Hét 1914. március 15-i számában megjelent írásában.

A 19. század végén szinte minden európai fővárosban meg­jelentek a villamosok, amelyek hamarosan a városi tömegköz­lekedés megkerülhetetlen eszközei lettek. Az öröm azonban nem volt osztatlan. Ahogy minden új dologtól, úgy a villamosoktól is sokan tartottak, hiszen korábban nem szokhattak hozzá, hogy szerelvények a járókelők közvetlen közelében haladnak, és bármikor balesetet okozhatnak.

Ma már a kerékpárok szinte elengedhetetlen része a szabadonfutó racsni, vagyis olyan kilincsmű, amely egy tárcsa és a tengely között csak egyirányú nyomatékkapcsolatot biztosít, míg a másik irányba e kapcsolat megszakad, és a két alkatrész forgása függetleníthető egymástól. Ez biciklire alkalmazva annyit jelent, hogy ha előretekerjük a pedált, akkor az a lánckeréken keresztül átadja a hajtóerőt a hátsó (hajtott) keréknek, ha viszont a hajtott kerék forog gyorsabban – mert például lejtőn száguldunk, vagy csak pihentetjük a lábunkat, és nem tekerjük a pedált –, akkor ennek a mozgási energiája nem jut vissza a lánckerékbe, és azon keresztül a pedálba. Vagyis nem forognak a hajtókarok akár vészesen nagy sebességgel.

 Ha azt hinnénk, hogy a feltalálás csak a mérnökök vagy netán az ipari-mezőgazdasági szakemberek kiváltsága, akkor nagyon té­vedünk. 1896-ban például Zich Ferenc színész nyújtott be szabadalmat a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz, mégpedig egy cserélhető „tetőzettel”, vagyis vászonnal ellátott esernyőről. Arról nem tudunk, hogy Zich Ferenc színészként mekkora sikereket ért el (nem találtunk erre vonatkozó információkat), de ez a találmánya kifejezetten praktikusnak tűnik.

Nem mai probléma, hogy a kisebb lakásokban nem fér el minden bútor, amit a lakók használni szeretnének, és talán nem is engedhetik meg maguknak, hogy minden funkcióra külön bútort vásároljanak, ezért a különféle felhasználási módokat a tervezők igyekeznek egy használati tárgyban egyesíteni. Így születtek meg az ággyá alakítható, kinyitható kanapék, fotelágyak, de ülőalkalmatosságként és fellépőként egyaránt használható sámlik is.

Ez a törekvés fogalmazódik meg a Brüder Vekić szarajevói bútorgyártó cég 1903. január 24-én benyújtott szabadalmi leírásában, amelyet még abban az évben, az augusztus 26-i értesítőben jelentetett meg a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatal. A szabadalom egy „tekeasztal gyanánt használható ebédlőasztalról” szólt, amely amellett, hogy ebédelni és golyós játékokat is lehetett játszani rajta, még zenélni is tudott, megnagyobbítható volt, és ha vendéglátóipari egységben állították fel, akkor a játékosoktól még pénz beszedésére is alkalmas volt.

A találmány első látásra nem különbözött a szokványos asztaloktól. Az asztallap azonban levehető volt, és ha a tulajdonos meg akarta növelni a lap felületét – mert például vendégeket várt vacsorára –, akkor elforgatta azt, a lapot merőleges irányban fémlapokkal rögzítette, majd mellé az asztal állványában elhelyezett toldaléklapokat illesztett, amelyek révén megnövelte az asztalt. Ez azonban még nem is annyira furcsa, sok asztalt lehet így megnagyobbítani.

A találmány igazi újdonságértéke az asztallap másik oldalában rejlett: az aljába ugyanis lyukakat fúrtak, így ha fordított állásban illesztették az asztalállványra, akkor „tekepályává” lehetett alakí­tani a bútort. A szabadalmi leírásban nem részletezték, hogy ez a teke pontosan milyen játék, erről annyit írtak, hogy a lyukak elrendezése tetszőleges, így a legkülönfélébb játékok igényeinek megfelelően alakítható ki. Az asztalon lévő lyukak alapján az feltételezhető, hogy különféle biliárdjátékokhoz gondolták alkalmasnak.

És ez nem minden, hiszen az asztalállvány belsejében golyóvisszatartó és -visszaadó mechanizmust alakítottak ki. Ez azt jelenti, hogy amikor egy golyó beleesett az egyik lyukba, akkor egy bonyolult himbákat, emeltyűket és más mechanikus alkatrészeket működtető mechanizmust hozott működésbe. Ezek csak akkor adták vissza a golyót – amely a rexasztalokhoz hasonlóan kigurult egy erre kialakított nyíláson –, ha a felhasználó előtte a meghatározott pénzérmét bedobta a pénzbedobó nyílásba. Vagyis az asztalt fizetős játékra is lehetett használni, például kocsmákban vagy játéktermekben. Ráadásul amikor a golyó beleesett a lyukba, ott egy zenélő szerkezetet hozott működésbe, amely – mintegy a találatot megünneplendő – egy kis dallamot játszott le. A zenélő szerkezet pontos ismertetését nem tartalmazza a szabadalmi leírás; azt akkor is meg lehetett szólaltatni, ha ebédlőasztalként használták a bútort, és egy oldalsó nyíláson keresztül lehetett felhúzni.•

Szerte a világon voltak próbálkozások, és szabadalmakat is benyújtottak a legkülön­félébb repülő gépekről, amelyek között voltak egészen ígéretes szerkezetek és kissé bohókás találmányok is. Sok elméleti repülőgép a madarak szárnycsapásait próbálta utánozni, ezek közé tartozik a Vasdényey Géza budapesti közigazgatási bíró és Vasdényey Dezső technikus által 1901. november 30-án szabadalmaztatott „kormányozható repülőgép” is.

Aki hangszeren tanul játszani, és még inkább az, akinek szerencsétlenségére egy zongorázni tanuló lakik a szomszédságában, pontosan tudja, milyen kellemetlen lehet, ha folyamatosan hallgatnia kell a nem feltétlenül csodaszép muzsikát. Erre a problémára már több mint száz évvel ezelőtt is keresték a megoldásokat, vagyis próbáltak hangtompító szerkezeteket fejleszteni a különböző hangszerekre.

A címben korabeli írásmóddal megjelölt találmányt 1896. március 23-án jelentette be dr. Kröczer László tokaji orvos a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnak. Az eszköz félautomatikusan kötözte össze a nemesítendő szőlővesszőt az oltvánnyal, így azok stabilan illeszkedtek egymáshoz.

Inno-anno blogunkon eddig számos magyar innovációt és innovátort mutattunk be az elmúlt év­száza­dok tech­nika- és tudománytörténetéből. E bejegyzéstől blogunk valamelyest átalakul.

Továbbra is az innováció­történet marad a fókuszban, ám a legérdekesebb magyar szabadalmak közül válo­ga­tunk majd. Ezek nem feltétlenül világmegváltó találmányok, arról sem lesz mindig tudomásunk, hogy mi lett a későbbi sorsuk. Egyediségük, újszerűségük azonban jól mutatja az emberi találékonyság sokszínűségét a magyar ipari újítások történetében.•

A műszaki tudományokban általános, hogy az empirikus ismeretek akár évtizedekkel is megelőzhetik a terület elméleti megalapozását. Minthogy sok technológiai probléma szinte azonnali megoldást kínál, a mérnökök először tapasztalati alapon igyekeztek működőképes módszert találni a feladatok megoldására, majd a matematikai-fizikai elméletek csak jóval később születtek meg. Ez azonban hátráltatja a tudományos tervezést, és a fejlesztési irányok és problémák céltudatos, elméleti kijelölését.

Rovatunkban gyakran olyan magyarokról kell megemlékeznünk, akik, bár újító tehetségük okán kiemelkedtek a tömegből, tehetségüket csak külföldre emigrálva tudták kiteljesíteni, vagy magyarországi kivételes pályafutásuk dacára is külföldre kellett menekül­niük, például származásuk miatt. Ezért is különösen örömteli, hogy ez alkalommal egy olyan, nagy ipartörténeti jelentőségű szakemberrel ismerkedünk meg, aki Magyarországra jött, hogy tehetségét kamatoztathassa.

A fizikatanításban elengedhetetlenek a tan­órákon bemutatott kísérletek, hiszen a tudományág sokszor a köznapitól eltérő, jelentős absztrakciót feltételező gondolkodást igényel a diákoktól. Ennek képességét ugyanúgy el kell sajátítani, mint az írás-olvasást, és ha a tanulók láthatják a fizikai törvények működését a gyakorlatban, az felbecsülhetetlen segítséget jelent ne­kik a háttérben húzódó összefüggések meg­értéséhez.

Igazán látványosan szemléltetni azonban még a legalapvetőbb fizikai jelenségeket sem könnyű. Talán az első fizikaórák egyikén tanítják az egyenes vonalú egyenletes mozgást, de bármennyire is egyszerűnek tűnik ez, nem könnyű – a súrlódást és minden egyéb zavaró tényezőt kiküszöbölve – bemutatni a gyakorlatban. E problé­mára kínált egészen egyszerű, mégis látványos megoldást a Mikola-cső, amely feltalálójáról, Mikola Sándorról, a legendás Fasori Evangélikus Gimnázium fizikatanáráról kapta a nevét.

Charles Simonyi (születési nevén: Simonyi Károly) neve már évtizedekkel ezelőtt is ismerősen csenghetett a természet- és műszaki tudományok iránt érdeklődőknek, hiszen azonos nevű édesapja (rovatunkban már róla is írtunk) a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar fizikusa volt; közreműködött Bay Zoltán Hold-radar-kísérletében, majd az ötvenes évek elején megépítette az első magyar részecskegyorsítót.
Mindeközben, 1948-ban megszületett az ifjabb Károly, aki a hatvanas évek elején a gimnázium mellett éjjeliőrködött abban a vezérlőteremben, ahol az egész szobát betöltő Ural–2 számítógép műkö­dött. Így került kapcsolatba először a szá­mítás­technikával.

A koronavírus-járvány éveiben megtanulhattuk, hogy mi­lyen kiemelkedő jelentősége van a gyógyszerek hatósági vizs­gá­la­tá­nak, hiszen csak így bizonyosodhatunk meg afelől, hogy valóban az az anyag van bennük, amit a gyártójuk állít, és való­ban az elvárásoknak megfelelően hatnak. Ma ezzel a feladat­tal – ki­dolgozott és sokszor bizonyított protokollok alapján – szak­ható­ságok foglalkoznak, és ennek a rendszernek a kiépítése, illetve a mo­dern tudományos elveknek való megfeleltetése nagyrészt Schulek Elemér érdeme.

Bánki Donát (1859–1922) korának egyik legnagyobb hatású és legsokoldalúbb gépészmérnöke volt. Számos nagy sikerű és egész iparágak fejlődését befolyásoló eszközt talált fel, illetve tökéletesített. Ezek közül talán a legismertebb a Csonka Jánossal kifejlesztett motor, illetve a szintén közösen feltalált porlasztó. Kevésbé ismert azonban, hogy – részben ugyanazokat az áramlástani elveket kihasználva, amelyek a belső égésű motorok magas hatásfokát is biztosították – Bánki számos kompresszort, vízi erőgépet és turbinát is szerkesztett.