A fogak romlása évezredek óta megkeseríti az emberek életét. A fájós fogaktól, így vagy úgy, mindenki szabadulni akar. Egyes régészeti leletek alapján a kutatók arra következtetnek, hogy már 13-14 ezer évvel ezelőtt is végeztek fogászati kezeléseket. Ezek valószínűleg az esetek többségében húzások voltak (bár ezek nyoma nehezen azonosítható az embermaradványokon, hiszen természetes okokból is előfordulhatott foghiány), de már kezdetleges fogtömésekkel is próbálkoztak.
Akár szándékos húzás, akár baleset, akár betegség, például ínysorvadás következtében veszítette el valaki a fogait, ha nem maradt neki elég foga a táplálék rágásához, az nagymértékben rontotta az életminőségét, sőt akár az életét is veszélyeztette. Ezért igen korán megjelentek az első fogpótlások. A mai Észak-Olaszország területén élt etruszkok már az i. e. 7. században is készítettek fogászati protéziseket: állati és emberi fogakat erősítettek aranyból készült lemezek közé. Az arany használatát indokolhatta a páciens vagyoni helyzete (hiszen minden bizonnyal csak a leggazdagabbak engedhették ezt meg maguknak), de az is elképzelhető, hogy felismerték, hogy a nemesfémek nem okoznak irritációt a lágy szövetekben.
Kontinensünkön a műfogsorgyártás több mint kétezer éven keresztül nem tudott igazán elmozdulni erről a pontról, de például Japánban már a 16. század elején készítettek személyre szabott műfogsorokat fából és állati csontból, így elefántcsontból. Ehhez lágyított méhviaszt nyomtak a kliens ínyére, ezzel vettek mintát róla, majd ez alapján faragták ki a műfogsort. A 17. századtól aztán egymás után jelentek meg a fogprotézisekkel kapcsolatos újítások, főként Angliában és Franciaországban. Fogtechnikai szolgáltatásokat először aranyművesek, elefántcsont-faragók és sebésztanulók vállaltak. A műfogakat kezdetben fából faragott és a szájpadlásra illeszkedő lemezekhez erősítették, aztán a 19. század közepén megjelent a vulkanizált gumi, majd a 20. században az akrilgyanta.
A műfogsor rögzítése azonban mindig is probléma maradt – és probléma a mai napig, ellenkező esetben nem lennének műfogsorrögzítő reklámok a tévében. A legtöbb műfogsor a még meglévő fogakhoz kapcsolódott horgokkal és csapokkal, illetve a szájpadláshoz erősítették az adhezív vonzóerőket kihasználva. De egyik módszer sem tökéletes, mert a még megmaradt fogak erodálódását okozhatja, a műfogsor pedig óhatatlanul mozog, ami nemcsak rontja a felhasználói élményt, de a protézis idő előtti tönkremenetelét is okozhatja.
Ezt a problémát ismerte fel Margittai Szaniszló budapesti fogorvos, amikor 1909-ben egy újfajta „sín-műfogsor” szabadalmát nyújtotta be a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnak. A találmány legfőbb újítása az volt, hogy a műfogsor alapját (amely az akkori protéziseken az egész szájpadot befedte) csak a fogív vonalára redukálta. Ezáltal a fogínyt takaró, C alakú eszközt készített, ami – az érvelése szerint – könnyebb volt a megszokott formánál, így nem vette igénybe annyira a rögzítő alkatrészeket, illetve a megmaradt saját fogakat sem.
Mint a feltaláló a szabadalmi leírásban megfogalmazta, a megszokott műfogsorokat vagy a hidakhoz, vagy a foggyökérbe fúrt csapokhoz rögzítették, ám ezek (a műfogsor nagy súlya miatt) gyorsan elkoptak, ennek következtében a protézis rögzítése megszűnt. Margittai azt állította, hogy az ő csökkentett súlyú műfogsorának „hirtelen kiesése ki van zárva”. Ezt legfőképpen azzal érte el, hogy a műfogsorra fogazott csapokat erősített, a foggyökérbe pedig ehhez illeszkedő, ugyancsak fogazott hüvelyeket épített. A csapok beakadtak a hüvelybe, és onnan elvileg maguktól nem jöhettek ki, hacsak az ember nem nyomta meg a csapok rugalmas szárát oldalról. Ekkor kiakadtak a fogak, és a protézist el lehetett távolítani.•
