Ha azt hinnénk, hogy a feltalálás csak a mérnökök vagy netán az ipari-mezőgazdasági szakemberek kiváltsága, akkor nagyon tévedünk. 1896-ban például Zich Ferenc színész nyújtott be szabadalmat a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz, mégpedig egy cserélhető „tetőzettel”, vagyis vászonnal ellátott esernyőről. Arról nem tudunk, hogy Zich Ferenc színészként mekkora sikereket ért el (nem találtunk erre vonatkozó információkat), de ez a találmánya kifejezetten praktikusnak tűnik.
A sikeres találmányok általában frappánsan oldanak meg egy egyszerű, mégis sok embert érintő problémát, amivel széles körű igényt elégítenek ki. E kritériumoknak egyértelműen megfelel a cserélhető vásznú ernyő, hiszen – miként a feltaláló is írja szabadalmi leírásában – számos helyzetben tehet kiváló szolgálatot a tulajdonosának. Zich felismerte, hogy az ernyő váza és vászna egyrészt könnyen leválasztható, majd újra összeilleszthető egymással, másrészt a vászon cseréjével új ernyőt lehet varázsolni az eszközből úgy, hogy a vázat nem kell újra megvenni.
A feltaláló a lehetséges alkalmazási helyzetek közül kiemeli, hogy a cserélhető vásznú ernyő révén „egy hölgynek lehetségessé válik több toillettjének megfelelő ernyőbevonatot készíttetni”, de az úriemberek is ugyanazon a vázon használhatnának napernyőt és esernyőt, mindössze az árnyékolóvásznat kell vízhatlanra cserélniük. Emellett természetesen az amortizálódott ernyőalkatrészek cseréje is gazdaságosabbá válik, ha az anyagszakadás vagy dróttörés esetén nem kell új ernyőt venni, mindössze a vásznat vagy a vázat kell lecserélni vagy megjavíttatni.
A szabadalmat indokló újítás Zich Ferenc szerint a vászon könnyű cseréjét lehetővé tévő kifeszítőmechanizmusban rejlik. A vásznat nem végérvényesen erősítik a vázhoz, hanem kapcsokkal, lyukakkal és a lyukakba illeszkedő pálcákkal, amelyek révén akár az utcán is cserélhető a tetőzet, ha netán hirtelen beborul az ég, és zuhogni kezd az eső.
A cserélhető vásznat nyolc darabban szabták (volna?) ki, hiszen a hozzá való váznak is nyolc küllője volt. Az összeillesztett tetőzet közepére sodrongyűrűt varrtak, ebbe illeszkedett a váz középtengelyében lévő bot csúcsa.
Egyébként a váz nyitása-csukása a megszokott módon történt: rugó feszítette meg a kinyíló küllőket, amelyeket egy gomb megnyomásával lehetett becsukni. Ugyanakkor a botra szereltek egy másik gombot is, amely a vászon rögzítésének kioldására szolgált. Az ezután levett vásznat olyan kis helyen lehetett tárolni, hogy a feltaláló szerint többet is magával vihetett a tulajdonos, és ha úgy adódott, akár óránként lecserélhette az ernyője színét, mintázatát – ahogy a kedve tartotta.•
