A kalap a 19-20. század fordulóján még elmaradhatatlan darabja volt a városi jómódú nők ruhatárának. Míg ma a nők – közülük se túl sokan – csupán különleges alkalomkor viselnek kalapot, addig az 1900-as években az elegáns hölgyek számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy kalap nélkül lépjenek ki az utcára. 
A legdivatosabb kalapfajták azonban nem illeszkedtek az ugyancsak divatos hajviseletekhez, amelyek többségére az volt jellemző, hogy a hosszú hajat a fejtetőn tűzték össze. Ha erre a frizurára csak úgy egyszerűen ráhelyezték a kalapot, azt az első szellő lesodorta – rögzítésre volt tehát szükség.
A kalaptű nem volt az előző századforduló idején új találmány, hiszen Angliában már száz évvel korábban is használták. Ezek a tűk fegyvernek sem voltak utolsók, ugyanis a hosszuk a húsz centimétert is meghaladhatta, és nagyon hegyesek voltak. Számos esetet feljegyeztek, amikor a nők önvédelmi eszközként vagy támadófegyverként használták a kalaptűjüket. E taktikát a sajtó és a közvélemény a női választójogért, illetve a szélesebb értelemben vett egyenjogúságért küzdő szüfrazsettmozgalommal kötötte össze. Theodore Roosevelt amerikai elnök 1900-ban kijelentette, hogy imponálnak neki a kalaptűjükkel magukat megvédő nők. „Nincs férfi, bármilyen bátor is legyen, aki szeretne szembenézni egy bátor nővel, ha kalaptű van a kezében” – mondta az elnök.
A kalaptűk azonban legtöbbször véletlen balesetek okozói voltak: vagy magát a tulajdonost, vagy egy hozzá közel tartózkodó másik embert szúrtak meg. Ezért több országban is olyan törvényeket hoztak, amelyek előírták a kalaptűk végeinek biztonságos (és tompa) kupakokkal való megvédését. Máshol, például Norvégiában a rendőrség kvázi megtiltotta a fedetlen végű kalaptűt viselő nők felszállását a villamosra.
A kalaptűk okozta véletlen sérüléseket igyekezett kivédeni Detréné Loewe Zsófia budapesti zongoratanárnő is, aki 1910-ben szabadalmi védettséget kapott az általa feltalált biztonsági kalaptűre a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól. Mint ahogy a feltaláló írta a szabadalmi leírásban, a korban elérhető csavaros kupakkal ellátott kalaptűk azért nem váltak be és nem terjedtek el, mert használatuk meglehetősen nehézkes volt. A csavarmenet gyakran roncsolta magát a kalapot, amikor átszúrták rajta; a kupak rácsavarásával sokáig kellett bíbelődni, és nemritkán hajszál szorult a tű és a kupak közé, ami nemcsak még nehézkesebbé tette a tű felhelyezését és eltávolítását, de sokszor a hajszálat is kitépte.
Detréné ezt a problémát igyekezett orvosolni az általa kifejlesztett rugós kalaptűhüvellyel, amelyet nem csavarni kellett, hanem a kupakba (hüvelybe) épített spirálrugó segítségével egyszerűen bekattant a hozzá illő kalaptű végén kialakított vájatba. A kupak eltávolítása is egyszerű volt.
A feltaláló egyébként a kor ismert társasági alakja volt. Tízéves korában vették fel a Nemzeti Zenedébe (mai közismert nevén a Bartók Konzervatóriumba), majd a Zeneakadémián szerzett zongoratanári diplomát. Főként magántanárként működött, de novellái is megjelentek különböző lapokban.•
