Ma már a kerékpárok szinte elengedhetetlen része a szabadonfutó racsni, vagyis olyan kilincsmű, amely egy tárcsa és a tengely között csak egyirányú nyomatékkapcsolatot biztosít, míg a másik irányba e kapcsolat megszakad, és a két alkatrész forgása függetleníthető egymástól. Ez biciklire alkalmazva annyit jelent, hogy ha előretekerjük a pedált, akkor az a lánckeréken keresztül átadja a hajtóerőt a hátsó (hajtott) keréknek, ha viszont a hajtott kerék forog gyorsabban – mert például lejtőn száguldunk, vagy csak pihentetjük a lábunkat, és nem tekerjük a pedált –, akkor ennek a mozgási energiája nem jut vissza a lánckerékbe, és azon keresztül a pedálba. Vagyis nem forognak a hajtókarok akár vészesen nagy sebességgel.
Ezt a funkciót a kilincsmű biztosítja, amely elterjedt köznapi nevét, a racsnit, a német Ratsche szóból kapta, ami kereplőt jelent. Ez nem véletlen, hiszen a kereplő is hasonló elven működik: a szerkezetben lévő kerék aszimmetrikus fogaiba egy kilincsmechanizmus akad be minden fog után. Ez meggátolja a kereket, hogy az ellenkező irányba kezdjen forogni. A szerkezet működés közben a folytonos kilincsakadás miatt kereplő hangot hallathat.
Hasonló kilincsmechanizmussal működő kerékpármeghajtó szerkezetről nyújtott be szabadalmi kérelmet 1896. február 15-én a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz egy meglehetősen sokszínű fejlesztői csoport. A szabadalom kérelmezői között volt Dudek Rezső puskaműves, Stifft János szabó, Dudek Béla asztalos és Csermák Mihály tímár, mindannyian aranyosmaróti (akkori írásmóddal Aranyos-Maróth) illetékességűek. Aranyosmarót ma Szlovákia Nyitrai kerületében található.
A Hajtómű velochipédekhez című szabadalomban felvázolt kilincsmű helye a hajtókar – akkori kifejezéssel: „lábitó” – mellett volt. A hajtókar tengelye a lánckerék tengelyébe volt ágyazva, és abban szabadon forgott, a nyomatékátvitel nem ott történt. Ezt a tengelyt vette körül egy külső tengely, amely merev kapcsolaton keresztül kötötte össze a lánckereket és a racsnit, amelynek fogaskerekéhez kapcsolódott a hajtókar kilincse. Ez a kapcsolat biztosította, hogy a pedállal csak előre lehessen tekerni a lánckereket, de a lánckerék ne legyen képes tekerni a pedált.
A lánckerék és a hátsó hajtott tengely közötti kapcsolat már a szokásos módon, lánccal jött létre, abban nem volt újítás. Valójában az is kérdéses, hogy maga a racsni mennyire volt újítás nemzetközileg, hiszen az első szabadonfutó kerékpármeghajtást majdnem harminc esztendővel korábban, 1869-ben találta fel az amerikai William Manning Van Anden, ám ez kezdetben a kerékpárosok körében nem vált népszerűvé, mert attól tartottak, hogy a lényegesen bonyolultabb, számos mozgó alkatrésszel működő mechanizmus csak újabb hibalehetőségek sokaságával terhelné az egyébként sem megbízhatóságukról híres korabeli bicikliket.•
