Jóllehet a 20. század jelentős részében, különösen a szocializmusban, sokaknak egy emberöltőt – de átlagosan tizenöt évet biztosan – kellett várniuk, mire telefonhoz jutottak, a század közepére a közületek titkárnőinek és telefonos kisasszonyainak már olyan sok telefonszámot kellett kezelniük, hogy azok gyors előkeresése egyre nagyobb gondot okozott. Emiatt elterjedtek a különféle telefonregiszterek és kartotékrendszerek, amelyekben rendszerint ábécérendben tartották nyilván azokat a számokat, amelyeket az adott iroda gyakran hívott.
A legegyszerűbb telefonregiszter természetesen füzetformájú volt, viszont ennek használata sokszor nem volt elég gyors a türelmetlen főnökök számára, ráadásul nehézkes volt a lista megfelelő helyére új kontaktokat beilleszteni úgy, hogy az ábécérend is megmaradjon. E problémák kiküszöbölésére jelentek meg az asztali készülékek, amelyek tárcsákon vagy hengereken forgatott, cserélhető, bővíthető kártyákon vagy papírszalagokon mutatták a telefonszámokat.
Ám ezekkel is voltak problémák – derül ki Adler Pál budapesti gyáros újfajta címkereső készülékéről szóló, 1943. április 15-én benyújtott szabadalmának indoklásából. A második világháború miatt a szabadalom csak öt évvel később jelenhetett meg a Magyar Szabadalmi Bíróság közlönyében. Adler érvelése szerint a korban elterjedt címkereső készülékek vagy hatalmasak voltak, vagy az asztalra voltak rögzítve, vagy a használatukhoz mindkét kézre szükség volt, különben elmozdultak a tárcsák tekerése közben. Vagyis a címet kereső nem tudta keresés közben a kagylót tartani, vagy leírni a megtalált telefonszámot.
A feltaláló ennek a problémának a megoldására azt találta ki, hogy a regisztert a telefonkészülékhez kell rögzíteni. Az ötlet logikus volt, hiszen a telefon egyébként is ott volt az asztalon, és a korban olyan nehezek voltak a készülékek, hogy nem volt egyszerű elmozdítani őket. Adler Pál érvelése szerint ily módon jóval kisebb, egy kézzel is kereshető regisztereket lehetne gyártani. Maga a készülék két, rugók segítségével önműködően felcsavarodó tekercshez rögzített papírszalagon mutatta a telefonszámokat, a szalag a készülék elején elhelyezett nyíláson előbukkant, a vele párhuzamos nyíláson pedig eltűnt a gép belsejében, és feltekercselődött a másik hengerre.
Csakhogy rögtön adódott az újabb kérdés: miként lehet rögzíteni a regisztert a telefonhoz? Az akkori telefonok többsége ugyanis a Magyar Posta tulajdonában volt, az előfizetők csupán kölcsönözték őket. Így minden, fizikai beavatkozással járó rögzítési mód (például fúrás, csavarozás) ki volt zárva. Ezt a nehézséget Adler Pál úgy oldotta meg, hogy a címkereső készülékre rugós kampókban végződő rögzítőalkalmatosságot tervezett, amelyet a telefonkészülék pereme alá lehetett szorítani, és onnan sérülésmentesen el lehetett távolítani.•
