Vendéglátáson egyszerre értjük a szállásadást, illetve a főtt étel felszolgálását: e két szolgáltatás egészen a 18. századig elválaszthatatlan volt egymástól. Az első vendégfogadók emlékei az ókori Rómából maradtak fenn. A birodalom kommunikációs és közlekedési csomópontjainak számító postaállomásokon, illetve a nagyvárosokban számos fogadó üzemelt, ahol a vendégeknek főtt ételt is kínáltak.
Európában az újkorig az éttermi szolgáltatás nem vált el a szállóvendég-fogadástól, étlap sem volt, hiszen általában nem is volt választék, naponta csak egyfajta ételt készítettek, a szakácsok pedig az arisztokrácia konyháiban dolgoztak. Ugyanakkor Kínában a 11–12. században már működhettek éttermeknek tekinthető üzlethelyiségek.
Európa első, modern értelemben vett éttermét valószínűleg Mathurin Roze de Chantoiseau nyitotta meg 1765-ben Párizsban. Itt találták fel a modern éttermek megannyi sajátosságát: a vendégek elegánsan berendezett és díszített helyiségben ülhettek, menüből választhattak többféle fogás közül. Az éttermek száma a forradalom után nőtt meg ugrásszerűen. 1798-ban száz étterem volt Párizsban, tíz esztendővel később már hatszáz.
A magyar éttermi kultúra a nyugat-európai trendektől jó fél évszázaddal lemaradva kezdett fejlődni: az első hazai éttermi étlap az 1830-as évekből maradt fenn. A 19. századi polgárosodás idején aztán működni kezdtek a városi éttermek, amelyek már nem feltétlenül csak a nemesség számára voltak elérhetők.
A vendéglátás mindig is szakemberhiánnyal küzdött (vagy csak a tulajdonos nem akart kellő számú személyzetet alkalmazni), mindenesetre a szakácsok és a pincérek leterheltsége egyre nőtt. Ez kihatott a műszakok hosszúságára, illetve az egy körben felszolgált fogások számára is.
Sok vendég ámulva nézi, hogy az ügyesebb pincérek hány tányért képesek egyszerre vinni, ám az ő kapacitásuk sem végtelen. Ezt felismerve állt elő egy újvidéki pincér, Weinmann Lipót 1900-ban egy találmánnyal, amellyel meg akarta hosszabbítani a felszolgálók karját. A Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz benyújtott, „ételhordásra való eszközről” szóló szabadalmi leírásban a feltaláló lényeglátóan vázolja a problémát: „a vendéglőkben, ha nagyobb társaságból álló vendégcsoportnak kell ételt fölszolgálni, az nagy nehézséggel jár, sok embert foglalkoztat és sokáig tart”. Problémát okoz, hogy az egymásra rakott tányérok alja belelóg az alatta lévő ételbe, sőt még a pincér keményített, patyolatfehér ingét is bepiszkolhatja.
A Weinmann Lipót által feltalált szerkezet összehegesztett fémrudakból állt. Ezek a rudak keretet alkottak, amelyre tányér- és tálcatartó lemezeket, illetve drótkarikákat lehetett erősíteni. Ha letették az asztalra, az ételhordó szerkezet lábakon állt, és tálalóállványként szolgált. A pincér alulról dugta a karját a keretre szerelt hengerbe, majd megmarkolta a fogót a másik végén. Az ábra szerint a feltaláló úgy képzelte el, hogy így a pincér akár nyolc tányért és tálat is ki tudott vinni fél kézzel. (Kérdés, hogy mekkora lehetett a szerkezet súlya.) A keretre még csengőt is szerelt, amivel a főpincér a segédpincérnek csengethetett, ha segítségre volt szüksége.•
