Az előző századforduló táján jószerével a világ minden iskolájában használtak palatáblát. A papír még nagyon drága volt, és sok helyütt egyáltalán nem volt hozzáférhető, így – bár a papírfüzetek már a 19. században megjelentek – azokat a kisiskolások nem használták. Papírfüzetbe a nagyobb diákok mártogatós tollal, tintával írtak, de ez az írás tanulása közben túl nagy piszokkal, illetve az ugyancsak drága ruhák állandó szennyeződésével járt volna. A palatábla ezért sokáig a lehető legjobb megoldásnak bizonyult.
A palatábla fekete palalapból készült, amelyet fakeretbe foglaltak, és palatollnak nevezett íróvesszővel írtak rá, amit később szivaccsal, ronggyal (vagy ritkábban nyúllábbal) töröltek le. Minthogy a palatáblára egyszerre viszonylag kevés szöveg vagy matematikai művelet fért el, ez teljesen más tanítási módszereket követelt a tanároktól. A házi feladat elkészítésére gyakorlatilag alkalmatlan volt a palatábla, és a diákoknak a tanórákon is rendszeresen oda kellett adniuk a tanárnak, hogy ellenőrizze a munkájukat.
Hiányosságai ellenére a palatábla több mint száz éven át az általános iskolai oktatás legfontosabb segédeszköze maradt, és Walesben például egész palaipar épült erre a folyamatos igényre. Ugyanakkor a palatábla nem volt tökéletes: nehéz volt, kevés szöveg fért rá, és hangos is volt, amikor a diákok a padon dolgoztak vele. Emiatt megjelentek az úgynevezett „halk palatáblák”, amelyek szélére bőrcsíkból hangtompító szegélyt varrtak. Mivel az eszköz központi szerepet játszott az oktatásban, természetes, hogy – a fogyasztói igényeket látva – számos fejlesztő próbálkozott a megújításával.
Közéjük tartozott Szüts Izsó nagyváradi ipariskolai igazgató is, aki 1903-ban nyújtott be egy új típusú írótábláról szóló szabadalmi igényt a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalhoz. A feltaláló éppen a palatáblák ismert hátrányait (kis kapacitás, nagy tömeg) hozta fel a találmánya indoklásául. Az újítás lényege az volt, hogy a tábla írófelülete cserélhető volt, hasonlóan a modern, papírt használó írótáblákhoz. A tábla alapanyagául nem palalapot választott, hanem az annál jóval könnyebb és olcsóbb „kéregpapírt”, amely a mai kartonpapírhoz hasonló vastag és kemény papírlemez volt (a). Jóllehet a feltaláló érvelése szerint ez a tábla tartósabb is lett (volna) a hagyományos palatáblánál, ebben azért kételkedünk.
A tábla négy sarkára vászonból vagy celluloidból, esetleg bádogból készült háromszög alakú zsebeket (c) képzelt el a feltaláló (a régi fotóalbumokhoz hasonlóan), amelyekbe különféle írófelületeket (b) lehetett beilleszteni. Ezek a médiumok készülhettek palapapírból, celluloidlemezből vagy rendes papírból is. A tábla mindkét oldalára tervezett ilyen füleket, így megkétszereződött az írófelület. A feltaláló az iskolán kívül is hasznosíthatónak tartotta a találmányát: például irodai előjegyzési naptárak vagy üzemi jegyzőkönyvek céljaira is el tudta képzelni az alkalmazását. Azt hihetnénk, hogy az iskolai írótáblák és konkrétan a palatáblák a papír árának csökkenésével végleg eltűntek, ám ez koránt sincs így. Mind a mai napig gyártanak palatáblákat, jóllehet a 19-20. század fordulójához képest elenyésző mennyiségben.•
