Az előző századelő Budapestje sok tekintetben modernizálódott, a „boldog békeidők” kiszámítható alapot biztosítottak az ipari és társadalmi fejlődés számára. Ez a folyamat azonban nemcsak a legális felvilágot, hanem az alvilágot is érintette: „polgárosodott” a bűnözés is.
A rendőrség kapacitásait a súlyosabb bűncselekmények foglalták le, így a kisstílű betörésekkel kevéssé foglalkoztak. Vagyis a tulajdonosoknak kellett gondoskodniuk ingatlanjaik minél biztonságosabb védelméről. Meg kellett akadályozniuk, hogy a betörők bejussanak a lakásukba vagy az üzletükbe, ezért aztán mind nagyobb kereslet mutatkozott a korábbiaknál hatékonyabb zárak iránt. Bár a századfordulón nagyon kevés professzionális bűnöző működött a fővárosban; a bűnelkövetők zöme amatőr volt, és szociális motiváció – a nyomor – miatt bűnözött, de a betörők egyre ügyesebbek lettek, és a rendkívül ötletes álkulcsaikkal az akkoriban elterjedt zárak már egyre kisebb kihívást jelentettek.
A fejlettebb – és a betörőt esetleg elrettentő – zárak iránti igényt ismerte fel Schmandl Géza budapesti gépész, amikor 1900-ban benyújtotta „betörést jelző zárjáról” szóló szabadalmát a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnak.
A zárnak nem az a különlegessége, hogy jobban ellenáll a feltörési próbálkozásoknak, hanem hogy a szívbajt hozza a betörőre. Ahogy korabeli szóhasználattal írja a szabadalmi leírásban, a zár „segélyével, mihelyt álkulccsal ki akarjuk nyitni (…) pisztoly módjára elsül, és egyidejűleg távolabb fekvő helyen, mint pl. a házfölügyelő vagy rendőri tisztviselő lakásában, illetőleg hivatalában alkalmazott csengőt megszólaltatja”
Tehát kettős védelmet épített a zárba: a feltörésre, illetve az álkulcsos kinyitásra irányuló próbálkozások egyrészt hangos durranást keltenek, ami a modern riasztók szirénázásának feleltethető meg, sőt, a szomszédok vélhetően egy lőfegyver elsütésére még jobban felfigyeltek, mint manapság a beinduló riasztó vijjogására, miközben a töltényt elsütő mechanizmus ezzel párhuzamosan egy áramkört is zárt, ami a távfelügyeletet ellátó házmesternél vagy rendőrnél szólaltatta meg a riasztócsengőt. A zár az alapján „ismerte fel” az álkulcsot, hogy a hozzá való igazi kulcs üreges volt, így volt képes pontosan illeszkedni a zárszerkezetbe. A tömör álkulcsok viszont könnyen kioldhatták a benne elrejtett elsütőszerkezetet. Ez a szerkezet olyan érzékeny volt, hogy a feltaláló szerint nem is kellett közvetlenül a zárat piszkálni: az ajtó felfeszítése is beindította a mechanizmust. 
Az eredeti szabadalom alapján, egy évvel később Peissel Henrik budapesti kereskedő és Ferenczy Endre magánzó (egyéni vállalkozó) adott be pótszabadalmat (teljes szabadalmi leírás) a zár továbbfejlesztett kiviteli alakjairól.•
