„Ha a világ előtt akarunk járni, tudni kell, merre mennek mások. Ne csak kövessük őket.” (Zipernowsky Károly)
A 19. század az elektromosság százada. A század hajnalán Antonio Volta gróf, olasz fizikus feltalálta oszlop formájú egyenáramú telepét, amelynek energiájával az angol Davy ívlámpákat akart működésbe hozni. A szénrudak felvillanása csak egy pillanatig tartott.
1848-ban Foucault és Dubosq francia fizikusok megszerkesztették első használható szénívlámpáikat, s 1856 augusztusában már egy magyar fizikus, Jedlik Ányos ívlámpakísérleteiben gyönyörködhettek a Pannonhalmán egybegyűlt fizikusok.
Az egyenáramú kísérletek mellett a figyelem a váltakozó áram felé fordult. 1832-ben egy francia műszerész által épített generátor az elektrotechnika történetében először állított elő váltakozó áramot.
Az elektrotechnika és villamosítás óriásai: Edison, Siemens, Crompton úgy vélték, hogy a váltakozó áramnak nincs jövője, s különösen a nagyfeszültségű energia elosztását megoldhatatlannak látták.
Három magyar mérnök: Bláthy Ottó Titusz (1860–1939), Déri Miksa (1854–1938) és Zipernowsky Károly (1853–1942) megoldotta ezt a problémát.
A Ganz-gyárban 1883-ban elkészült az első öngerjesztésű váltakozó áramú generátor.
Az első ilyen rendszert, amely abban az időben hatalmas, 150 lóerős gépből és egy 87 kilowattos generátorból állt, az 1883-as bécsi villamos világkiállításon mutatták be. A gép 1200 izzólámpát táplált, 54 volt feszültségű árammal. 1884-től e gépcsoport látta el a Keleti pályaudvar világítását.
Bláthy, Déri és Zipernowsky figyelme ekkor már az energiaátvitel kérdései felé irányult. Szállítható-e az energia nagy távolságra, veszteség nélkül?
E nagy találmányukkal az 1885-ben bemutatott váltakozó áramú transzformátorral ezt a problémát is sikerrel megoldották. Az áramelosztás új rendszere forradalmasította az elektrotechnikát.Az új rendszer zárt vasmagú, mindkét oldalán egymással párhuzamosan kapcsolt, tetszőleges áttételű, váltakozó áramú és a feltalálók által transzformátornak elnevezett készülékek alkalmazásán alapult: a primer oldali nagyobb feszültséget mindegyik transzformátorban átalakították kisebb, fogyasztói feszültséggé. (Az erőműoldali, feszültségnövelő transzformátorok iránti igény csak a távvezetékek feszültségének későbbi növekedése következtében, a 19. század végén merült fel.)
Az új rendszert 1885 őszén a Budapesti Országos Kiállításon mutatták be. A kiállítás egész területét az 1350 volt primer feszültségen szétosztott, 70-es periódusú váltakozó árammal világították meg, 1067 izzólámpával, 75 darab kis transzformátor felhasználásával. A siker óriási volt.
A transzformátorrendszer a Ganz-gyárnak és megalkotóinak is komoly nemzetközi sikert hozott. 1886-ban felépült a római erőmű, majd 1892-ben a tivoli vízerőmű, s az ott termelt energiát szintén Rómába vezették. Az utóbbi vízerőmű volt egyébként akkoriban Európa legnagyobb hidroelektromos áramfejlesztő telepe, és az első energiaátvitel, amely egy teljes városi elosztóhálózatot nagy távolságból (28 kilométer hosszú távvezetéken) közvetlenül nagyfeszültségű generátorokkal táplált.
Róma után Bécs következett, ahol a Ganz-gyár transzformátorrendszere alapján létesítettek villamos erőművet. A budapesti villamos művek kiépítése is ekkor történt.
Ki tudja, hogyan alakul az erősáramú elektrotechnika, ha Zipernowsky patikus marad Kecskeméten, s nem a budapesti Műegyetem gépészmérnök hallgatója és a Ganz-gyár mérnöke lesz? Déri Miksa kultúrmérnök (ma: építőmérnök) a fénytüneményes század csodáinak alkotójává válik. Bláthy Ottó Titusz Bécsben megszerzett mérnöki diplomájával egy híres gyár mérnöke akart lenni. A „nagy triász” találkozásának, közös munkájának eredménye a világ első transzformátora. Rajtuk kívül mi kellett ehhez? Egy 19. század végi – akkor nem így nevezett – innováció, egy ötlettől a megvalósulásig eltelt rövid időt (háromnegyed év) adó, kormányzat által támogatott iparpolitika.
A „világ előtt” járás igénye és akarása. Ma is ezt akarjuk!•
