„Magamról tréfásan azt szoktam mondani, hogy kovácsmester vagyok, aki időnként az alapkutatás eredményeit alkalmazza a szakmában.” (Gillemot László akadémikus)
Az idei a Gillemot-centenárium éve – száz esztendeje született Gillemot László –, s a magyar műszaki anyagtudomány és anyagvizsgálat éve is. Ismereteink a különböző anyagokról – kő, bronz, vas – évezredes múltra tekintenek vissza. Az ipari forradalmak előtérbe állították a vaskorszakot, amelyre különböző műszaki tudományok épültek. A fizika, a kémia fejlődése lehetővé tette az összetett anyagtudomány létrejöttét.
Kutatóintézetek, egyetemi tanszékek alakultak, s a mérnöki – különösen a gépészmérnöki – szakmának új területei indultak fejlődésnek.
A műanyagok elterjedése nem csupán a sokoldalú felhasználhatóságot jelentette, de az előzőek további gazdagodását is. 1983 volt az az év, amikor a világon először több műanyagot használtak fel, mint vasat (több mint 125 millió köbmétert).
A műszaki anyagtudomány oktatása és kutatása is több mint százéves múltra tekint vissza. Ennek első műhelye az 1871-től önálló szervezeti keretek között működő József Műegyetem (ma: BME) volt, majd az 1950-es évek közepétől a Miskolci Egyetem. E kutató- és oktatási műhelyeket gazdagítja az Óbudai Egyetem.
Ezeknek az oktatási, kutatási egyetemi műhelyeknek hírét vitték szerte a világba tudós tanáraik. A legendás, iskolateremtő professzorok egyike Gillemot László (1912–1977). Ki volt ő? 1935-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Érdeklődése az anyagtudományi kutatások felé vitte. A röntgensugárzást alkalmazta műszaki célokra, különös tekintettel az acélszerkezetek hegesztési vizsgálatára. Ennek különös jelentősége volt a második világháború után a hidak újjáépítésében. A hegesztett hidak területén végzett munkásságát 1949-ben Kossuth-díjjal ismerték el. 37 esztendősen a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Meghatározó szerepe volt a Vasipari, valamint a Fémipari Kutató Intézet létrehozásában.
Az 1940-es évek végétől a timföldgyárak vörösiszapjának további feldolgozását kutatta. Fontosnak tartotta a különböző értékes alkotórészek kinyerését. Megállapította, hogy 1 tonna alumínium előállításánál 50 kilogramm fémtitán is keletkezik. 1957-ben elsőként állított elő titánszivacsot. Ezért az eredményéért is Kossuth-díjat kapott. Szeretett volna javítani a gyenge mechanikai tulajdonságú szürke öntöttvason. Ezt szolgálták gömbgrafitos öntöttvas kísérletei, valamint a képlékeny alakítási technológiák fejlesztései. Közben oktatott, vezette a tanszéket, s egy időben a Műegyetem rektora is volt. 1977. augusztus 20-án váratlanul távozott az élők sorából. Szellemi örökségét tanítványai viszik tovább.•
