„Természettől nyert a víz kétféle hatalmat, Isteni áldássá tette az emberi ész.” (Vörösmarty Mihály: Vízgyógy)
Egyszer megkérdeztem diákokat, ki a vizes ember? A válasz természetesnek tűnt: aki vízbe esik. Pedig alig másfél évszázaddal ezelőtt ez egy foglalkozás volt. Puttonyból vagy kézikocsira szerelt fahordóból, melyet a hordók méretének növelése miatt az 1820-as évektől már szamárral vagy lóval vontatott kocsin árulták a Duna lágy vizét, amelyet mosáshoz használtak. 
Voltak ivóvízárusok is, akik a budai hegyek forrásaiból nyert vizet árulták Pesten és Budán. Megbízható információk szerint több mint húsz vizes ember járta a 19. századi Pest-Buda utcáit. E foglalkozás a vízszolgáltatás fejlődésével 1875-ben megszűnt, habár a századvégen is feltűnt még néhány forrásvizet áruló.
Az egykori római város, Aquincum építészeti emlékei között láthatjuk az aquaeductust, a római vízvezetékrendszer maradványait. A 14., 15. században Budán, Pozsonyban, Esztergomban, Komáromban – hogy csak a legjelentősebbeket említsük – a kor technikai színvonalának megfelelő vízművek voltak. Mátyás király idejében, Bonfini olasz történetíró leírása szerint hét dunai vízemelő volt, amelyek a budai várba juttatták a vizet. 1484-ben – korabeli oklevelek szerint – 100 mázsa ólmot küldtek Kassáról a budai királyi palota víztartályának építéséhez. A vizet taposómalom meghajtású szivattyú továbbította égetett cserép, kátrányozott vörösfenyő, illetve ólomcsöveken. A cserépcsöveket olajos habarccsal illesztették össze, az ólomcsöveket forrasztották. A 15. században a mai Béla király úton lévő, egykori városkútból szállították az ivóvizet a várba.
A lakosság számának, igényének növekedésével szükségessé vált a vízművek létrehozása. Az első pesti ideiglenes vízmű 1868-ban jött létre a mai Kossuth Lajos téren, melynek napi teljesítménye 9100 köbméter volt.
Az 1881-ben elkészült budaújlaki vízmű már napi 70 ezer köbméteres teljesítményével szolgálta a lakosság ellátását jó minőségű vízzel. A Parlament építése miatt a Kossuth téri vízművet a Margit híd mellé telepítették. 1884-ben újból felmerült egy végleges vízmű kérdése. Az 1892. évi kolerajárvány siettette a káposztásmegyeri vízmű kiépítését, melyet 1893-ban kezdtek, s 1904-ben helyeztek üzembe.
Wartha Vince (1844–1914) műegyetemi professzor kutatásaiban egyebek mellett fontos helyet kaptak a vízvizsgálatok, különösen a víz változó keménységének meghatározása. Vízvizsgálati kísérlete mellett részt vett a káposztásmegyeri vízmű rendszerének megtervezésében.
A megépült vízmű napi teljesítménye 240 ezer köbméter volt. Kútjai 13 kilométer hosszúságban terültek el az északi Duna-szakaszon. Ezt követően sorra létesültek Kőbányán, Újpesten, Csepelen és máshol korszerű vízművek.
1911-ben elkészült a Margit-szigeti víztorony, melynek tervezője Zielinski Szilárd (1860–1924), a Budapesti Mérnöki Kamara első elnöke volt.
A megnövekedett igények kielégítésére 1962-ben elkészült Káposztásmegyeren az első felszíni vízmű, s 1978-ra a Gellért-hegyen megépült Magyarország legnagyobb, 80 ezer köbméteres ivóvíztároló medencéje.
A Szentendrei-sziget kútjai – több mint 500 – Horánytól Tahitótfaluig Duna alatti vezetéken juttatják az Európa-szerte elismert minőségű ivóvizet Budapestre. Maradjon szomjat oltó tiszta forrás sokáig. •
