Egy szovjet tank felrobbanó gránátja is szerepet kapott az első magyar részecskegyorsító kalandos történetében, és az is szokatlan, hogy egy tudós nyolc órán keresztül kuporogjon egy szűk odúban, hogy ellenőrizze kísérletét. Simonyi Károly életútjában a hadifogság mellett egyebek között ilyen momentumok is akadnak.
A később legendás fizikus-tanárrá vált Simonyi 1916. október 18-án született a Sopron vármegyei Egyházasfaluban, egy parasztcsalád hetedik gyermekeként. A falu plébánosa felismerte a gyerek kiváló képességeit, és közbenjárt, hogy a család távoli és gazdag rokona pártfogásába vegye az okos fiút. A tízéves Károly így az óbudai Magyar Királyi Állami Árpád Reálgimnáziumban folytathatta tanulmányait. Az érettségi után párhuzamosan végzett el két egyetemet úgy, hogy erről nem szólt az intézményeknek: 1940-ben a Műegyetemen villamosmérnöki, a Pécsi Tudományegyetemen pedig jogi diplomát szerzett. Ezután a Bay Zoltán vezette műegyetemi Atomfizika Tanszék tanársegédje volt, amíg közbe nem szólt a világháború. Amerikai, majd szovjet fogságba esett, a megpróbáltatásokból negyven kilóra fogyva tért haza. A háború után Bay holdradarkísérletében vett részt, majd megpályázta és megkapta a Soproni Egyetem Elektrotechnika Tanszékét.
1951-ben Simonyi Károly és kollégái Sopronban megalkották az első magyar részecskegyorsítót. A soproni egyetemen szigetelőket vizsgáltak egy gyár megbízásából, amihez nagyfeszültségű gépet kellett építeni – és akkor már a tudomány érdekében konstruáltak mellé egy gyorsítót is. 
Simonyi Van de Graaff rendszerű, 700 ezer voltos generátort tervezett, hogy egy ionforrás protonjait a maghasadáshoz szükséges energiaszintre tudja gyorsítani. A vas alkatrészek anyagát segédei a Sopron környéki erdőkből, a harcokban kilőtt tankok páncélzatából hozták, és volt, hogy a segédek bekötözött kézzel és fejjel tértek vissza. „Egy T–34-esből szereztek anyagot, s közben belelángvágóztak az acéllemez túloldalán lévő gránátba. Szerencséjükre közöttük állt a gyorsítóba szánt fémlemez” – emlékezett vissza ötven évvel később Simonyi a Természet Világának adott interjújában. A kísérlet is izgalmas volt: Simonyi mérőműszerrel bemászott a gyorsító felső, feszültség alatt levő elektródájába, hogy ellenőrizze a magreakciót, és nyolc órán keresztül ott gubbasztott.
A kísérlet sikerült, a gyorsító protonnal bombázott lítiumot, és a lítiummag két héliummaggá hasadt. A gépnek elsősorban tudományos jelentősége volt, létezése pedig csodaszámba ment, mert a vasfüggöny mögé nehezen jutottak el a szükséges eszközök és információk. A soproni gyorsítót hamar átszállították a Központi Fizikai Kutatóintézetbe (KFKI), ahol alapkutatásokra használták, Simonyi pedig az intézet egyik igazgatóhelyettese lett.
1952-ben Kossuth-díjat kapott a gyorsító megépítéséért, ám karrierje 1956-ban megtört, miután a KFKI forradalmi bizottságának elnöke volt, majd nyilvánvalóvá vált, hogy külföldön tanuló fia – a később a Microsoft mérnökeként és űrturistaként is ismertté vált Charles Simonyi – nem tér haza. A hetvenes évek elején már csak beosztott tanárként alkalmazták a Budapesti Műszaki Egyetemen, illetve rábízták az országos fizikafelvételi bizottság elnökségét. Ezután elsősorban a tanításnak élt, nagy hatású előadásaiból született legismertebb könyve, A fizika kultúrtörténete.
A kilencvenes években aztán megromlott az egészsége, visszavonult a nyilvánosságtól, és 2001. október 9-én hunyt el. Emlékét őrzi egykori részecskegyorsítója is, amely az ELTE északi tömbjében kiállítva ma is megcsodálható.•
