A technológiai fejlődés következménye, hogy régi korok találmányai felett eljár az idő, és akár furcsának tűnnek már a 21. században. Ez mit sem von le értékükből: ha egykor leleményesen oldottak meg egy problémát, az ma is tiszteletet érdemel. Mint például Kőszeghi-Mártony Károly sűrített levegős légzőkészüléke, amely első pillantásra bizarr kacsajelmeznek tűnhet, pedig életeket mentett.
Kőszeghi-Mártony 1783-ban született Sopronban, ott is járt középiskolába, majd a bécsi hadmérnöki akadémián tanult tovább. Pár éven belül az osztrák hadsereg tisztje lett, és a császárság honvédelme igencsak ellátta munkával. A tanultak alkalmazásán túl viszont saját kísérletekkel és találmányokkal igyekezett segíteni hazáját. Az elsők között tette mozgathatóvá például a tábori főzdét, azaz feltalált egy gulyáságyút. Jelentősebb volt építőmérnöki kutatása, Magyarországon ugyanis elsőként foglalkozott azzal, hogy a talaj összetételétől és helyzetétől függően mekkora nyomást gyakorol az építményekre. Publikációi és kísérletei a talajmechanika egyik úttörőjévé tették. Leginkább azonban a légzőkészülékének köszönhetően ismerik a nevét.
A készülék kifejlesztésére a hadseregtől kapott megbízást 1828-ban, és a megoldandó problémát maga is megtapasztalta a harctéren – sőt, majdnem bele is halt egy alkalommal. Az akkori hadviselés bevett gyakorlata volt, hogy az ostromlott várak sáncait aknafolyosókban elhelyezett robbanószerrel rombolták le. Robbantás után az aknászoknak azonnal be kellett rohanniuk, hogy ellenőrizzék az eredményt, de olykor emberéleteket követelő, veszélyes művelet volt, mert a folyosót mérgező lőporgázok árasztották el. Kőszeghi-Mártonynak olyan készüléket kellett alkotnia, amely lehetővé teszi a munkát mérgező környezetben is. Nem ő álmodta meg az első ilyen gépet (a híres német polihisztor, Alexander von Humboldt megelőzte pár évtizeddel), de gyakorlati alkalmazásra az ő konstrukciója volt igazán alkalmas. A soproni mérnök hatliteres acélpalackot tervezett, amelybe 120 liter levegő került, 20 bar nyomáson. A palackból két hajlékony cső vezetett egy sisakig; az egyiken áramlott be a levegő a sisakba, a másikat ónnal töltötték fel, hogy kiegyensúlyozzák a szerkezetet. A sisak gyakorlatilag egy kacsafejhez hasonlító formára varrt kecskebőrből készült fejfedő volt, amelyre egy szemüveget is szereltek. A palackból a sisakba áramló levegő mennyiségét egy kis csavarral lehetett szabályozni, egy síp hangja jelezte, hogy a levegő rendesen áramlik, vagy már fogyóban van. A kilélegzett levegő a maszk „kacsacsőrében” keveredhetett a frissel, a felesleges levegő pedig a nyaknál lazán megkötött sisak alján távozhatott. Mivel a sisakban mindig nagyobb volt a nyomás, mint a sisakon kívül, nem fenyegetett az a veszély, hogy a mérgező gázok a sisakba jutnak.
Kőszeghi-Mártony majdnem három évig dolgozott a találmányán, amelyet végül 1830 végén mutatott be. Fényes sikerrel: az „életmentő készület” segítségével egy aknász akár fél órát is eltölthetett a veszélyes folyosókon egyetlen palackkal. A szerkezet hasznát hamar felismerték a harctéren kívül is, és az egész Habsburg Birodalomban elterjedt, leginkább a tűzoltók látták hasznát. Bár a megvalósítás a kor technikai korlátait tükrözi, Kőszeghi-Mártony találmánya koncepcióját tekintve igen modern volt, amit az is mutat, hogy hasonló elven működnek ma is a könnyűbúvárok vagy a bányamentők légzőkészülékei. A mérnök a szabadságharc ügyét már nem tudta segíteni leleményeivel, 1848 nyarán Brünnben (ma Brno) meghalt.•
