A történelem viharai és szűkös itthoni lehetőségeik miatt a magyar feltalálók közül igen sokan külföldön tudtak csak érvényesülni. A legjobb példa erre Teller Ede, aki az Egyesült Államokon kívül nem sok országban hozhatta volna létre félelmetes találmányát, a hidrogénbombát.
Teller 1908-ban született budapesti zsidó családban, és bár 1935-ben emigrált az Egyesült Államokba, 2003-ban bekövetkezett haláláig magyarnak vallotta magát. Teller kollégájával, George Gamowval 1938-ban dolgozta ki a termonukleáris fúzió teóriáját, a hidrogénbomba elméleti alapját. Hirosima és Nagaszaki tragédiája tudóstársai többségét elborzasztotta, a magyar fizikus azonban a hidegháborúban évekig tervezett még újabb és pusztítóbb bombákat, 1952-től az ő javaslatára létrehozott Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium vezetőjeként.
A két japán városra ledobott bomba fissziós volt, vagyis pusztító energiájukat nehéz atommagok hasadásából nyerték. Az említett elméletéből ismert volt, hogy egy fordított irányú magfizikai folyamat – azaz két atommag egyesülése egy nehezebb atommaggá – szintén irdatlan energia felszabadulásával járna. Egy erre épülő termonukleáris bomba konstruálása főleg azért kaphatott zöld utat a tengerentúlon, mert közben a szovjetek is elkezdtek tömegpusztító nukleáris bombákon dolgozni, de a projekt érdekében Teller is személyesen közbenjárt politikusoknál.
A magfúzió a természetben is létező jelenség, de nem a Földön, hanem csillagok közepében, mert igen nagy nyomás és hőmérséklet szükséges az atomok ilyen jellegű átalakulásához. A hidrogénbomba megvalósításának kulcsa az volt, hogy ezeket a feltételeket mesterségesen létrehozzák. Teller Stanislaw Ulammal dolgozta ki ezt a gyakorlatban, kitalálva a Teller–Ulam-tükör nevű elrendezést. A hidrogénbomba detonációja egy hagyományos atombomba berobbanásával indul, ami gyakorlatilag gyutacsként szolgál. Tellerék kiszámolták, hogy ezt az indítóbombát egy nehézfémből készült, ellipszoid alakú tükör egyik fókuszpontjába célszerű helyezni, mert akkor a robbanáskor keletkező röntgensugárzást a tükör a másik fókuszpontjába koncentrálja – ahol a fúziós mag található. Ez a konfiguráció a sugárzás mellett a gyutacsbomba lökéshullámát és elszabaduló neutronjait is felhasználva lehetővé tette, hogy a fúziós reakció beinduljon. A bomba neve a fúziós mag anyaga miatt kapta a „hidrogén-” előtagot, ugyanis Tellerék nehézhidrogént (deutériumot és tríciumot) használtak, később pedig lítium-deuteridet.
Az első teljes értékű hidrogénbomba 1952. november 1-jén robbant. Az Ivy Mike kódnevű fegyver eltüntetett egy fél szigetet a Csendes-óceánon, robbanóereje 10 megatonna volt – ötszázszor nagyobb, mint a Nagaszakira dobott bombáé. Egy évre rá az oroszok is felzárkóztak, a fegyverkezés csúcspontja pedig az 1961 októberében robbant szovjet Cár-bomba volt – az 50 megatonnás eszköz volt a legnagyobb hatóerejű nukleáris fegyver.
Ezután a hidrogénbombák fejlesztése már a kisebb és pontosabb bombák készítéséről szólt, majd 1968-ban a nagyhatalmak aláírták az atomsorompó-egyezményt. Tellerék találmánya paradox módon hozzájárulhatott ahhoz, hogy a hidegháború hideg maradt – ezeket a bombákat ugyanis senki nem merte élesben bevetni, puszta létezésük is elrettentő erejű volt. A termonukleáris fúzióval foglalkozó kutatások napjainkban leginkább békés célúak: a fúziós erőművektől azt remélik, hosszabb távon megoldják az emberiség energiagondjait.•