Már némely, neolitikus korból (i. e. 3100-ból) származó brit falvak maradványai között is találtak arra utaló jeleket, hogy egy patak vizét vezették el csatornán keresztül az illemhelyek alatt, így távolították el a „terméket”. De hasonló rendszerek terjedtek el az ókori Római Birodalomban, Egyiptomban és Mezopotámiában is.
A modern vízöblítéses vécé feltalálása felé vezető úton tehát nem az volt az újító ötlet, hogy a folyó vizet kell felhasználni a széklet elszállítására. A találmányok újítását sokkal inkább az a mechanizmus jelentette, amely lehetővé tette, hogy a felhasználó adott pillanatban egyszerre nagy mennyiségű vizet tudjon rázúdítani a végtermékre, és az maradéktalanul távozzon a vécéből.
Sir John Harrington 1596-ban alkotta meg az első, modernnek tekinthető vécétartályt, amelyben egy szelep zárta el a nagy mennyiségű felgyülemlett víz útját. Először saját somerseti házába építette be a találmányt, majd készített egy vízöblítéses vécét keresztanyja, I. Erzsébet királynő számára is a Richmond-palotába. A következő mérföldkőnek számító újításra közel kétszáz évet kellett várni. 1775-ben egy skót szerelő, Alexander Cumming kifejlesztette az úgynevezett S csapdát: a vécécsésze kifolyócsövét S alakban visszafordította, és így látszólag két értelmetlen kanyarulat képződött rajta. Az újítás lényege az volt, hogy a kanyarulatban megrekedt víz elzárta a csövet a csatornából visszaáramló szagok elől, amelyek ellehetetlenítették volna a vécék használatát a lakásokban. Az S csapda azóta is megkerülhetetlen része minden vécétartálynak.
A 19. század közepéig azonban a vízöblítéses vécé csak a gazdagok kiváltsága maradt, hiszen a társadalom szegényebb (nagy) része folyó víz és csatornázás nélküli otthonokban élt. Ahogy az iparosodás és a városiasodás következtében az 1800-as évek közepén aztán elkezdett erősödni a középosztály, és jelentős fejlődésnek indult a csatornázás is, elterjedt a vízöblítéses vécé.
A vízöblítéses vécé alapvető mechanizmusa tehát a 19. század második felére nagyjából kialakult, ám maradtak még problémák, amelyeket a későbbi fejlesztőknek kellett orvosolniuk. Gondot okozott például, hogy sok vécé fűtetlen helyiségben volt, ahol télvíz idején, különösen éjszaka, fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, vagyis félő volt, hogy a tartályban tárolt víz befagyhat. Ezt igyekezett megoldani Dudinszky József budapesti lakatosmester, amikor 1929 áprilisában egy „fagymentes árnyékszéköblítő berendezésről” nyújtott be szabadalmat a Magyar Királyi Szabadalmi Bírósághoz.
A feltaláló azzal oldotta meg a vécétartályba befagyó víz problémáját, hogy az általa kifejlesztett mechanizmus nem tárolta hosszasan a vizet a vécétartályban. Amikor tehát nem volt a vécé használatban, a tartály üresen állt. Miután a „felhasználó” végzett a dolgával, és meghúzta a tartály láncát, ez kettős folyamatot indított be. Az első fázisban kinyitotta a beömlőszelepet, mire a tartály megtelt vízzel. A második fázisban pedig, ahogy a vízszint elérte a meghatározott magasságot, a billenőkar visszaállt az eredeti pozíciójába. Ez az állapot egyszerre zárta a beömlőszelepet és nyitotta a kiömlőszelepet. Ennek következtében nem folyt több víz a tartályba, viszont a benne lévő víztömeg egyszerre, nagy mozgási energiával zúdult a vécécsészébe. Ezzel sok vécétartályt menthetett meg a szétfagyástól.•
