Az első hajtányok az idén 200 éves vasúti közlekedés bölcsőjének tekinthető Nagy-Britanniában jelentek meg az 1840-es években. Ezek kezdetben négykerekűek voltak, és jellemzően több ember izomereje kellett a hajtásukhoz. Csakhamar megjelent azonban az igény arra, hogy egy ember is képes legyen kizárólag az izomerejével hajtott járművel viszonylag gyorsan haladni a síneken. E célra fejlesztették ki a sínbicikliket, vagy ahogy akkoriban hívták őket, a „vasúti velocipédeket”.
Az első ilyen sínbiciklit – amelynek két egymás mögötti, kerékpárszerű kereke jellemzően a jobb oldali sínre illeszkedett, míg egy vagy két kisebb támasztókerék átnyúlt a bal oldali sínre – az 1870-es években szabadalmaztatta az amerikai George Sheffield.
Magyarországon már néhány évvel az angliai megjelenésük után feltűntek a hajtányok, és közülük a könnyebb, bicikliszerű háromkerekű változatok terjedtek el. Voltak kézzel és lábbal hajtható változatok is, de nem lánckerék forgatta a kereküket, hanem egy előre-hátra húzható fogantyú evezőszerű mozgatásával lehetett őket hajtani. A súlyuk nagyjából fél mázsa volt, így elvileg egy ember is a sínpárra tudta őket helyezni, illetve el tudta őket távolítani. Akár 15-20 kilométer/órás sebességet is el lehetett érni velük.
A hajtányokat leggyakrabban vasúti dolgozók használták a pálya ellenőrzésére, illetve az állomások közötti közlekedésre. Nem csoda hát, hogy a legtöbb, velük kapcsolatos szabadalom is a vasúti munkásoktól származott. Ilyen szabadalmat adott be Klein Frigyes nagykárolyi vasúti hivatalnok is 1897-ben a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnak. Az ő hajtánya is a sínbiciklik általános felépítését követte. Két ember ült rajta egymással szemben az egyik sín felett, és úgy hajtották a járművet, hogy a középen elhelyezett fogantyút kézzel, előre-hátra mozgatták, a másik sínre pedig támasztókerekek illeszkedtek.
Mint a feltaláló a szabadalmi leírásban megfogalmazta, „e vasúti jármű az eddig ismeretes hasonló czélú járművekkel szemben az elérhető nagy sebessége és a könnyű hajthatósága által tűnik ki”. Klein hajtánya ugyanis, az elterjedt „vasúti veloczipédekkel” ellentétben, megfordítás nélkül is mindkét irányban hajtható volt. A velocipéd újdonsága tehát a meghajtásában rejlett. A fogantyú dugattyúszerű mozgását emelőkarok segítségével alakította át forgómozgássá, amit egy fogaskeréknek adott át. Ez a fogaskerék csatlakozott a sínre illeszkedő elülső, hajtott kerékhez.
A hajtányok mára nagyrészt eltűntek a használatban lévő vasútvonalakról. Némely keskeny nyomtávú pályákon – például a királyréti erdei vasút pályáján – azonban az utóbbi években divatba jöttek a rekreációs célú hajtányok és sínbiciklik.•
