A fosszilis erőművek jellemzően úgy működnek, hogy a fűtőanyagok elégetésével vizet melegítenek és gőzt állítanak elő, a gőz turbinákat hajt meg, azok pedig az áramot szolgáltató generátorokat. Az első ilyen erőművek tervezésekor a legnagyobb fejtörést az okozta, hogy a fáradt gőzt hogyan csapassák le és vezessék vissza a rendszerbe.
A megoldás egy sokszor toronyméretű hűtőberendezés, kondenzátor lett, amely eleinte vízhűtéses volt. Ez a technológia rengeteg, folyamatosan utánpótolt vizet igényelt – mígnem jött két magyar, és megmutatták, hogyan lehet léghűtéssel megoldani a problémát.
Heller László és Forgó László egyidősek voltak: 1907-ben születtek, előbbi Nagyváradon, utóbbi Budapesten. Mivel mindketten a Zürichi Műszaki Egyetemen tanultak gépészmérnöknek, hamar megismerkedtek, és diplomaszerzés után két-két évet tanítottak a svájci intézményben. Hazatérve Heller energetikai fejlesztéseken dolgozott (például az ajkai erőművön), az Egyesült Izzó szakértője lett, a háború után pedig megalapította az Egart Rt.-t, amely az államosítást követően Hőterv, később Energiagazdálkodási Intézet (EGI) néven vált ismertté. Forgó a Magyar Radiátorgyár Rt. mérnökeként dolgozott 18 évig, majd 1951-től haláláig a Hőterv/EGI főmunkatársa, később osztályvezetője lett.
A léghűtéses erőmű-kondenzátor elvét Heller dolgozta ki az 1940-es években, de a rendszer kritikus elemét, az apróbordás hőcserélőt Forgó alkotta meg az 1950-es évek elején. Heller keverőkondenzátort talált ki, amelyben a fáradt gőzt nagy tisztaságú hűtővízzel csapatják le – ennek eredményeként forró víz keletkezik, azt megfelelő hűtés után újra fel lehet használni részben az erőmű kazánjánál, részben hűtővízként.
Forgó találmánya az említett megfelelő hűtésről gondoskodott: az apróbordás hőcserélő tulajdonképpen alumíniumlemezekből ügyesen kialakított bordák sorozata volt, amelyekkel a hűtővízcsöveket borították. A hűtőbordák nagy hőmennyiséget tudtak átadni a levegőnek, és kialakításuk egyfajta természetes huzatot is létrehozott. A bordákkal ellátott hőcserélő elemeket nagy hűtőtornyok aljára helyezték cikcakkban, egymással 60 fokos szöget bezárva, mert így működtek a leghatékonyabban. A hűtőlevegőről részben a torony hengeres-hiperbolikus formájából következő kéményhatás gondoskodott, részben külön ventilátorok. A Heller–Forgó-féle hűtőrendszer nagy előnye a zártsága volt: egyszer kellett feltölteni vízzel, és attól kezdve nem vesztett, így nem is igényelt vizet, amivel az erőmű gazdaságosabbá és könnyebben telepíthetővé vált.
A berendezés főpróbájára 1954-ben került sor egy textilgyárban – addigra már mindkét mérnök Kossuth-díjat kapott, korábbi munkásságuk elismeréseként. A sikeres kísérlet után először Dunaújvárosban, a Dunai Vasműben alkalmazták nagyban a világ első légkondenzációs hűtőrendszerét. 1957-ben a BNV-n is bemutatták a hőcserélő elemeket, egy évvel később pedig a találmány elnyerte a brüsszeli világkiállítás nagydíját. Ettől kezdve nem volt megállás: Kína rögtön rendelt a hűtőberendezésből, a legnagyobb angol áramellátó, az English Electric Company nagy összegű szabadalmi szerződést kötött az EGI-vel. Heller–Forgó-féle berendezéssel oldották meg például a gyöngyös-visontai erőmű vagy az 1981-ben felépült francia Tricastin atomerőmű hűtését, de 1985-ben is dolgozott magyar szerelőcsapat egy iráni erőműben.
Öt évvel Heller után, 1985-ben hunyt el Forgó László – találmányuk örökségét ma is az EGI utódja kezeli.•