Gamma–Juhász lőelemképző – ha ezt elolvassuk (és éppen nem egy hatvanas évekbeli sci-fiben olvassuk), biztosak lehetünk benne, hogy hadiipari fejlesztéssel van dolgunk. Méghozzá talán a legsikeresebb magyar hadiipari szerkezettel.
A név első felét egyszerű dekódolni: a Gamma Műszaki Részvénytársaság 1920 tavaszán alakult meg Budapesten, és a görög betű azóta is szerepel utódainak nevében (most éppen Gamma Műszaki Zrt.). Juhász pedig egy kassai testvérpár, István és Zoltán vezetékneve, akik 1921-ben vették kézbe a cég irányítását – Zoltán inkább az üzleti ügyeket intézte, István pedig mérnök, feltaláló volt, így az ő nevét őrzi a hadiipari kütyü.
És hogy mi a lőelemképző? Olyan analóg – részben elektromechanikus, de főleg mechanikus alkatrészekből felépített – számítógép, amire nagyon nagy kereslet volt az első világháború után. A „Nagy Háború” utolsó éveiben megszokottá vált a légi hadviselés, és ezzel felmerült az igény a hatékony földi légvédelemre. A magasból gyilkoló repülőknek viszont helyzeti előnyük volt a magasság és a sebességük miatt. Bár légvédelmi ágyúk már akkor ott dörögtek Európa hadszínterein, nehéz volt velük pontosan célozni. Hogyan lehetne egzaktul kiszámolni, hogy az ég melyik pontjára kell lőni? – az első világháború után ez volt a sok millió koronás kérdés, ami a kontinens nagyhatalmait foglalkoztatta. A választ pedig a Gamma–Juhász lőelemképző adta meg.
Juhász Istvánt 1926-ban kezdte foglalkoztatni a találmány gondolata, és a harmincas évek elejére készítette el az első darabokat (a fejlesztésben Juhász több mérnök beosztottja is részt vett). A lőelemképző szeme egy optikai műszer volt, amely folyamatosan követte a cél mozgását. E mozgás alapján egy mérőgörgővel ellátott finommechanikai szerkezet gyakorlatilag kicsinyítve lemásolta a célba vett repülő pályáját, és meg tudta határozni annak sebességét és irányát. Ezek alapján viszont csak akkor lehetett volna kiszámolni, hova érdemes lőni, ha nem lett volna légellenállás. A légvédelmi ágyúk lövedékei azonban íves ballisztikai pályát írnak le, és ez tovább bonyolította a lőelemképző felépítését. Az ágyúkkal rengeteg próbalövést végeztek különféle beállításokkal, és az így mért adatokat lőtáblázatokba írták. Juhász és kollégái e táblázatok értékeit három, úgynevezett ballisztikai testre vitték fel. Ezek torz hengerek voltak, felületükön összesen több tízezer próbalövés adatával. A ballisztikai testekről a mérőgörgős mechanika mozgása alapján kis tapintókarok „olvasták le” a helyzethez leginkább passzoló próbalövés adatait. Ezeket a lőelemeket aztán egy villamos szervorendszer alakította át olyan jellé, melyet a légvédelmi löveg beállításakor használtak. A gépezet egyszerre négy ágyút is képes volt vezérelni, a célpont 6500 méteres magasságáig és 8650 méteres távolságáig volt hitelesítve.
A magyar konstrukcióra külföldön is felfigyeltek, miután 1932-ben, egy svédországi légvédelmi bemutatón zajos sikert aratott. Svájctól Kínáig tucatnyi ország rendelt a Juhász-féle lőelemképzőből. Hadszíntéren először a harmincas évek végén, a japán–kínai háborúban alkalmazták, de a második világháború elején is jól szolgált, a magyar hadseregben is.•