„Különös határozata a gondviselésnek, hogy egy (…) kór azzal, melynek okai kifürkészésének búvárunk legjobb erejét szánta, s mely elől annyi életét megmentenie sikerült, az ő saját életének végét siettesse, és gyors halálát okozza” – búcsúzott az Orvosi Hetilap Semmelweis Ignáctól 1865 augusztusában. Markusovszky Lajos szavai arra utaltak, hogy a neves orvos halálát hasonló vérmérgezés okozta, mint ami ellen egész életében harcolt több kórház szülészetén is.
Semmelweis 47 esztendős korában bekövetkezett halálának körülményei azonban máig nem tisztázottak. 
Egy valószínű verzió, hogy az orvos fiatalabb korában boncolás során vérbajos fertőzést kapott, és ez később úgynevezett hűdéses elmebajhoz vezetett. Az is elképzelhető, hogy a döblingi elmegyógyintézetben, ahol élete utolsó napjait töltötte, az ápolók megverték, és egy bántalmazáskor szerzett sebe elfertőződött. Sőt, Garamvölgyi László bűnügyi szakíró szerint az agyonverés sem kizárt, Czeizel Endre pedig kutatásai során arra jutott, hogy Semmelweis nem is volt elmebeteg, csak nehéz ember, aki idősödve elkezdett furcsán viselkedni, és ez apropót adott „orvosi indokkal történő eltávolítására”. Akárhogy is történt, a legtöbb elméletben előkerül a szepszis mint a halál közvetlen kiváltó oka, vagyis az a fertőzés okozta veszélyes gyulladás, amely miatt oly sok, gyermekágyi lázban szenvedő anya hunyt el.
Semmelweis a bécsi közkórház I. számú klinikáján ezt a baktériumok által okozott betegséget szorította vissza igen eredményesen. 1842-ben a klinikán a szülő nők majdnem 16 százaléka meghalt gyermekágyi lázban. Semmelweis 1845-től hat évig dolgozott ott, és ez idő alatt töredékére szorította ezt az arányt azzal, hogy kötelezővé tette a vizsgálatok előtti fertőtlenítőszeres kézmosást. 
E procedúra bevezetését megelőzte Semmelweis egyik kollégájának és közeli barátjának halála, aki 1847-ben boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Bár akkoriban még nem tudtak a baktériumok létezéséről, a magyar orvos felismerte, hogy barátja halálát a gyermekágyi lázhoz hasonló betegség okozta, és rájött, hogy a boncolások után a szülészetre átjáró orvostanhallgatók fertőzhetik meg a kismamákat. Több fertőtlenítőszer kipróbálása után a klórmeszes oldatot választotta, és 1847 tavaszán bevezette a szülészetre való belépés előtt a kötelező kézmosást. Később állatkísérletekben is igazolta feltételezését. 1851-től a Szent Rókus Kórházban, majd 1855-től a pesti egyetemen is sikerrel alkalmazta az antiszeptikus kézmosást (a Rókusban 0,85 százalékra csökkent a halálozási arány).
A pazar eredmények ellenére az orvostársadalom nem fogadta el Semmelweis nézeteit – a magyar orvos tragédiája az volt, hogy megelőzte korát. Akkoriban a kórházakban nem törekedtek úgy a tisztaságra, mint akár pár évtizeddel később, és úgy tartották, hogy a gyermekágyi lázat több ok együttes jelenléte okozza – a szennyezett levegőtől egészen a csillagok állásáig. Semmelweis mindezzel szembement, szerény tudományos pedigrével, népszerűtlen intézkedésekkel és azt üzenve, hogy a fiatal anyák halálát maguk az orvosok okozzák. Megannyi szakmai támadás érte életében, és csak az utókor adta meg a neki kijáró tiszteletet. Semmelweis halála évében – Pasteur munkássága nyomán – egy angol sebész, Joseph Lister kezdett antiszeptikus eljárásokkal foglalkozni, és az ő tanulmányai révén, az 1870-es években került be a tudományos kánonba az, amire Semmelweis évtizedekkel korábban rájött. 
Az anyák megmentőjének nevét őrzi orvosegyetemünk és annak klinikai hálózata, de ma már az egész világ tiszteli őt: márciusban a Google is Semmelweisszel hívta fel a figyelmet arra, hogy a kézmosás mennyire fontos a koronavírus-járvány idején.•
