Járay Pál nevét nem ismerik annyian itthon, mint megérdemelné, pedig a Paul Jarayként világhírűvé vált feltaláló egész életművével előrelendítette az egyik legfontosabb nehézipari ágat – elméletben és gyakorlatban is. Az autótervezés és -gyártás minden bizonnyal máshogy alakult volna a munkássága nélkül, Járay ugyanis az áramvonalaskarosszéria-tervezés megkerülhetetlen úttörője volt.
Járay 1889-ben született magyar zsidó családba, Bécsben. Ott is kezdte műszaki tanulmányait a Maschinenbauschuléban, majd a Prágai Műszaki Egyetemen tanult tovább a szintén magyar Dörfl Rudolf tanítványaként. Miután lediplomázott, a németországi Friedrichshafenben repülőgépmérnök lett. Rövid ideig hidroplánokat tervezett, majd 1915-től a Zeppelin-gyárnak dolgozott. Folyamatosan aerodinamikai kutatásokat végzett és tökéletesítette eredményeit, évtizedeken keresztül kereste a legkisebb légellenállással haladó járműformákat. 1919-ben tervei alapján elkészült az LZ 120 léghajó, amely aztán alapjául szolgált több későbbi zeppelinnek. Egy évvel később Járay már áramvonalas léghajóformát szabadalmaztatott, kutatásainak köszönhetően jóval gazdaságosabbá vált a léghajós repülés. A gyárban felépíttette a világ legnagyobb szélcsatornáját, ahol már autóformákat is tesztelt, ahogy érdeklődése egyre inkább a kocsik felé fordult.
Az autóipar akkoriban robbanásszerűen fejlődött, az autók egyre gyorsabbak lettek, így a légellenállás csökkentése is mind fontosabb szempont lett. Járay korán felismerte ezt, és kidolgozta az autók aerodinamikájának tudományos alapjait. 1921-ben már áramvonalas karosszériára adott be szabadalmat, és gyümölcsöző együttműködésbe kezdett a kor legnevesebb autógyáraival. A mérnök felismerte, hogy nem elég csak lekerekíteni egy szögletes karosszériát, hanem megfelelő orrkialakítás is szükséges ahhoz, hogy a kocsi eleje kevés levegőt fogjon fel, a hátulját meg úgy kell kiképezni, hogy a lehető legsimábban váljon le róla a levegő. Az autók oldalának vonalvezetését is aerodinamikai szempontok szerint dolgozta ki, az utasteret csepp alakúra tervezte, a kerekeket pedig sokszor a karosszéria mögé helyezte. 
Az első Járay-autó a Ley T6 modell volt 1922-ben, aztán sorra jött a többi autógyár. Munkáira vevő volt az Audi, az Adler, a Bugatti, a Chrysler, az Opel, a Peugeot, a Mercedes és a Maybach, de a Volkswagen bogárhátúja is elképzelhetetlen lett volna Járay Pál kutatásai nélkül. 
Az új formák hosszan tartó divathullámot hoztak az autóiparban, miközben a kocsik sebessége a kisebb légellenállástól bizonyítottan nőtt. Járay a Tatrával is együttműködött, egyik legnagyobb sikere az 1934-ben bemutatott T77 volt, ez a későbbi Tatra modellekben is benne hagyta a „DNS-ét”.
A divathullám később elült, illetve csillapodott: az autó formáját már csak észszerű keretek között rendelték alá az áramvonalasságnak – a kis légellenálláshoz szükséges hosszú karosszériahátsó például nem volt praktikus a városi közlekedésben, ezért hamar megváltoztatták, mint ahogy az utastér tervezésekor is a kényelem lett a fontosabb szempont. Ám Járay munkássága ma is az autómérnökök egyik alapvető tananyaga. A feltalálót az autók után újra a repülőgépek, majd a vízi járművek tervezése foglalkoztatta, illetve a rádiós és televíziós technológia is érdekelte.
1923-ban Svájcba költözött, ott is halt meg 1974-ben, de előtte még a Zürichi Műszaki Főiskola (ZMF) tanáraként sok pályakezdő mérnököt inspirált előadásain.•
