Az SS John P. Gaines nem volt hosszú életű hadihajó a második világháborúban. 1943 júliusában kezdte meg szolgálatát az amerikai flottában, pár hónap múlva, november 24-én pedig már el is süllyedt. Vesztét nem ellenség okozta: hirtelen kettétört a tengeren és elmerült, tíz embert vitt magával a hullámsírba.
Két hasonló, Liberty osztályú teherhajó is így járt, több másiknál pedig kevésbé végzetes, de hasonló probléma jelentkezett: váratlan repedések a hajótesten. Amikor a hadsereg vizsgálatot indított, anyagtudósok is részt vettek a munkában, Constance Tipper vezetésével. A magyarázat viszont nem születhetett volna meg egy másik tudós, Egon Orowan nélkül, aki megnevezte a két fő okot: az Atlanti-óceán északi részének hideg vizét és a hajók rossz minőségű hegesztését. Az áttörést elérő kutatót pár évvel korábban még Orován Egonként ismerték Magyarországon, az eset pedig jól mutatja, hogy bár elméleti szakember volt, tudásával a gyakorlatot szolgálta.
Orován 1902-ben született Óbudán, műszaki affinitását gépészmérnök édesapjától örökölhette. Miután a IX. kerületi állami főgimnáziumban leérettségizett, a Bécsi Egyetemen tanult matematikát és természettudományi tárgyakat. 1928-ban a Berlini Műszaki Egyetemen mérnöknek készült, ám érdeklődése végül a szilárdtestfizika felé vitte. Doktorátusát már a kristályok töréséről írta 1932-ben, és mivel – részben zsidó felmenői miatt – nem talált munkahelyet, kutatni kezdett. A diszlokációk foglalkoztatták, vagyis a szilárd anyagok kristályszerkezetének különféle hibái, amelyek az atomok síkjában eltolásként, deformációként jelentkeznek.
Két év múlva elérte első komoly eredményét: két kollégájával, a brit G. I. Taylorral és Polányi Mihállyal egy időben igazolta, hogy egy korábbi diszlokációs elmélet (amelyet Vito Volterra olasz fizikus dolgozott ki 1905-ben) megmagyarázza a rugalmas anyagok deformációját. Később kijavította Taylor hibás értelmezéseit, mire a brit professzor meghívta őt cambridge-i házába.
A zsidótörvények és a közelgő háború miatt Orován végül el is költözött Cambridge-be, ahol a neves egyetemen, illetve a Cavendish Laboratóriumban folytatta kutatásait 1950-ig. Ekkor publikálta másik nagy hatású tanulmányát, amelyben leírta, hogy egy kristályon belül található, kivált idegen anyagot önmagukba záródó diszlokációvonalak veszik körül – ma ezeket Orowan-hurkoknak hívják. A gyakorlatban a hadihajók állapota mellett gleccserek mozgására és tektonikai folyamatokra is magyarázatokat keresett, e szempontból legjelentősebb művét pedig a hideg- és meleghengerlés nyomásviszonyainak vizsgálatáról írta.
1950-ben elhagyta Angliát, és az Egyesült Államokba költözött. Ünnepelt kutató volt, válogathatott az állásajánlatok között (például Wigner Jenő is hívta Princetonba). Végül a Massachusetts Institute of Technology (MIT) meghívását fogadta el, és a neves műszaki egyetem gépészmérnöki tanszékének professzora lett, így az angliai Cambridge után az amerikaiban telepedett le. Diákjai kiváló tanárként emlékeztek rá; a tanítás mellett több cégnek is dolgozott tanácsadóként, élete vége felé pedig a közgazdaságtanba is belekóstolt.
1968-ban ment nyugdíjba, de 1989-ben bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul kutatott. Amikor a Cavendish Laboratórium 1946-ban megünnepelte Newton születésének 300. évfordulóját, Kármán Tódor is odautazott Amerikából, és így emlékezett vissza az eseményre: „Nekem személyesen nem maga a kiállítás okozta a legnagyobb örömet, hanem az, hogy az előadó ugyanolyan vaskos magyaros kiejtéssel beszélt, mint én.” Az előadó Orován Egon volt.•