A 19. század végén szinte minden európai fővárosban megjelentek a villamosok, amelyek hamarosan a városi tömegközlekedés megkerülhetetlen eszközei lettek. Az öröm azonban nem volt osztatlan. Ahogy minden új dologtól, úgy a villamosoktól is sokan tartottak, hiszen korábban nem szokhattak hozzá, hogy szerelvények a járókelők közvetlen közelében haladnak, és bármikor balesetet okozhatnak.
Ám az aggályok nem állhatták útját a városi vasút térhódításának. Budapest első villamosvonala, amely a 4-es, 6-os vonal elődjének is tekinthető, 1887-ben nyílt meg. A Duna által kettészelt város domborzati adottságai miatt Pesten építettek több villamosvonalat; Budán jóval lassabban fejlődött a villamosközlekedés. Azért volt egy vonal, a Lánchíd és Zugliget között, amely csakhamar beigazolta a villamostól tartók legszörnyűbb félelmeit.
Mielőtt eljutnánk azonban 1900. június 4-éig, vagyis a budapesti villamosközlekedés legtragikusabb napjáig, tekintsünk vissza két évvel korábbra, 1898. február 11-ére, ugyanis aznap jelentette be Komáromy Mihály budapesti ügyvéd a szabadalmi igényét a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnál. A szabadalom egy „elgázolás elleni mentőkészülékről” szólt. A feltaláló szerint a készüléke akár villamosra, akár automobilra is felszerelhető volt, és megakadályozta, hogy gyalogosgázolás esetén az áldozat a kerekek alá kerüljön.
A szerkezet az elképzelések szerint úgy működött volna (nem tudunk arról, hogy a berendezést valaha is megvalósították-e), hogy amikor a jármű vezetője meglátja, hogy egy gyalogos a villamos vagy autó elé került, és elháríthatatlan az ütközés, megnyom egy külön e célra beszerelt pedált. A pedál megnyomására két párhuzamos folyamat indul be: egyrészt megszólal egy síp, amely figyelmezteti a veszélybe került gyalogost a bajra; másrészt egy billenő szerkezet segítségével mentőháló feszül ki a jármű eleje és a talaj között.
A hálót feszítő és a talajra csapódó kar végére kis kerekeket terveztek, amelyek megakadályozták, hogy a szerkezet aktiválás után leakadjon. Az elképzelések szerint a háló kivetése után az elütött gyalogos egyszerűen a puha hálóba huppant volna ahelyett, hogy szétroncsolják a kerekek. Kissé naiv elképzelésnek tűnik az egész, és legfeljebb lépésben haladó villamosnál működhetett volna.
És hogy mi történt két évvel később, 1900 pünkösdhétfőjén? A budai villamosvonal zugligeti végállomását – kellően át nem gondolva – lejtőre építették, ahol, ünnepnap lévén, rengetegen akartak felszállni az egyik üresen (és kezelőszemélyzet nélkül) álló villamoskocsiba. Állítólag hetvenen zsúfolódtak össze a mai kocsiknál lényegesen kisebb járműbe, és a tömegnyomorban valamilyen oknál fogva kioldódott a fék.
A villamos gurulni kezdett a lejtőn, és mivel csak utasok tartózkodtak rajta, nem volt senki, aki megállítsa. A kocsi egyre gyorsult, az utasok meg pánikba estek. A jármű sebessége hamarosan már túl nagy volt ahhoz, hogy a Virányos úti kanyart be tudja venni, emiatt kisiklott, és az árokba borult. Négyen szörnyethaltak, kilencen pedig súlyosan megsérültek.
Ebben az esetben aligha segített volna az elgázolás elleni mentőkészülék…•
