Az üveget valószínűleg már i. e. 7000 óta ismeri az emberiség, bár történetének első nyolc évezredében még csak ékszerként, illetve időnként fizetőeszközként használták. A középkortól aztán gyártottak belőle üvegtáblákat, amelyekkel az ablakokat fedhették be, a 19. század közepéig azonban ezek olyan drágák voltak, hogy a köznép nem is álmodhatott üvegezett ablakokról. Ernest Solvay belga kémikus 1861-ben állt elő az ablaküveg tömeggyártásának költséghatékony eljárásával, és ekkor váltak szinte mindenki számára elérhetővé az üvegezett ablakok.
Az ablaküveg széles körű használatával a tulajdonosok új problémával szembesültek: az üveg beszennyeződésével a kilátás romlott, és a helyiségbe kevesebb fény jutott be. Tehát meg kellett tisztítani az üveget. Kezdetben az arisztokrácia palotáinak ablakait a cselédség mosta, de ahogy az 1800-as évek második felében szerte a nyugati világban fellendült az iparosodás, egy-egy épületre akár több száz ablaktábla került, és ezek tisztítása már szakosodott szolgáltatókat kívánt.
Tovább növelte az ablaktisztító ipar iránti igényt, hogy az 1880-as években felépült Amerikában az első, modern értelemben vett felhőkarcoló, majd az acél tartógerendák fejlődésével az épületek egyre magasabbra törtek az ég felé. Ezzel nemcsak az ablakaik száma sokasodott számottevően, de az ablaktisztítás veszélyessége is megnőtt. Balesetek már akkor is előfordultak, amikor az inas kimászott a második emeleti ablakon, hogy megpucolja az üveg külső felületét, de a közületek, cégek, hivatalok által használt toronyházak ablakainak tisztításakor gyakran előfordult halálos baleset.
Ahogy az az innováció történetében megszokott, a professzionális ablaktisztítás során felmerülő gyakorlati problémák – és az ezekből fakadó kielégítetlen igények – intenzív fejlesztéseket indítottak be. Ezek egy része az ablakpucolás eszközeire irányult; közülük kétségtelenül a legnagyobb hatású találmány a múlt század elején megjelent gumipengés ablaklehúzó volt, más fejlesztések pedig az ablaktisztító munkás életét igyekeztek védeni a kiesés megakadályozásával. Különféle hevedereket alkalmaztak, amelyek segítségével az ablakpucolók az épülethez rögzíthették magukat, más fejlesztők pedig olyan szerkezeteket terveztek, amelyek afféle mobil korlátként óvták (elméletben) a dolgozókat.
Ez utóbbiak sorába tartozik a budapesti Patton Károly lakatossegéd találmánya is, egy „biztonsági készülék ablaktisztításhoz”, amelynek szabadalma 1910-ben jelent meg a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatal közlönyében. A találmány egy ablakra, pontosabban a ház falára rögzíthető, a könnyebb szállítás érdekében harmonikaszerűen összecsukható korlát volt. Az eszköz feladata a szabadalmi leírás szerint az volt, hogy: „megakadályozza, hogy az ablakot tisztító személy a munkája közben az ablakból kiessék, és ezáltal szerencsétlenül járjon”.
A feltaláló a leírásban a rögzítés módjára helyezte a hangsúlyt, ami valóban központi probléma volt. A toronyházakat rendszerint már eleve úgy építették, hogy az ablaktisztítók biztonsági eszközei csatlakoztathatók legyenek (például gyűrűket csavaroztak a falba), de a régebbi építésű emeletes házak tervezésekor erre nem gondoltak. Eltérő volt a falak vastagsága, az ablakok szélessége, az ablaktáblák magassága. Patton Károly szabadalma leírásában azt állította, hogy találmányát könnyen lehet rögzíteni a különféle kialakítású ablakokhoz, például úgy, hogy a helyiség felé kinyúló ablakpárkány deszkájába akasztották egy kampó segítségével. A korlát vízszintes rácsozatát középen egy csuklóval össze lehetett csukni, így a szélességét szállításkor jelentősen lehetett csökkenteni.•
