Inno-anno

Jóllehet a mai Magyarország területén már a Római Birodalom idején is épül­tek vízvezetékrendszerek, a mai értelemben vett hálózat a 14–15. században kezdett kialakulni. Ekkor épültek a rendszer működéséhez szükséges nyomást előállító víztornyok, a korábbi, döntően facsöveket pedig fokozatosan fel­vál­tot­ták a cserépből, majd különböző fémekből készült vízvezetékek. A vízvezeték-hálózat igazán dinamikus fejlődése azonban az ipari forradalom kibontakozásával, a reform­korban kezdődött el, amit az urbanizáció és azzal együtt a természetes ivóvíz­forrásoktól egyre távolabb élő és egyre koncentráltabban csopor­tosuló lakosság igényei kényszerítettek ki.

Az előző századfordulón a magyar bank- és pénzügyi rendszer jelentős fejlődésen ment át, amit részben a gyors ütemű iparosodás, részben pedig a fénykorát élő Monarchia-korabeli Magyarország nemzetközi gazdasági vérkeringésbe való egyre szorosabb bekapcsolódása tett lehetővé és szükségessé. Emiatt a társadalom minden szintjén fokozódott a pénz­forgalom.

A peronoszpórák közé tartozó gombák, amelyek rendszertanilag nem képeznek egységes csoportot, a legveszélyesebb és legismertebb növényi kórokozók közé tartoznak. Általában a szőlő betegségeivel társítják őket, pedig számos más haszonnövényt is megtámadhatnak.

Alig néhány évtizeddel Kolumbusz Kristóf Amerikába vezető útja után, a 16. században az Újvilágból származó dohány eljutott Magyarországra is. A magyar gazdák, érzékelve az egész Európában robbanásszerűen terjedő divatot, és kihasználva e mezőgazdasági szektor szabályozatlanságát, maguk is dohánytermelésbe kezdtek. Ezt a tevékenységet a 18. század végén II. József császár is támogatta, aki Amerikából származó dohánymagokat juttatott a dohánytermesztéssel foglalkozó bánsági gazdálkodóknak.

A haj biológiai szerepe a múlt homályába vész. Bár az ember testszőrzete szinte a teljes testén megfogyatkozott vagy eltűnt, a fej tetején lévő szőr (a haj) minden állaténál hosszabbra nő – és igazából nem tudni, hogy miért.

Az első hajtányok az idén 200 éves vasúti közlekedés bölcsőjének tekinthető Nagy-Britanniában jelentek meg az 1840-es években. Ezek kezdetben négykerekűek voltak, és jellemzően több ember izomereje kellett a hajtásukhoz. Csakhamar megjelent azonban az igény arra, hogy egy ember is képes legyen kizárólag az izomerejével hajtott járművel viszonylag gyorsan haladni a síneken. E célra fejlesztették ki a sín­bicikliket, vagy ahogy akkoriban hívták őket, a „vasúti velocipédeket”.

A masszázs valószínűleg a legősibb gyógyító terápiák egyike volt, hiszen a legtöbb típusának nincs eszközigénye, és a hatásai azonnal érezhetők, így már az ókori – sőt egyes feltétele­zések sze­rint az őskori – ember is össze tudta kötni a kezelést a remélt pozi­tív eredménnyel.

A városok utcáinak tisztán tartása a 19. századi ipari fellendülés következtében egyre nagyobb problémát jelentett. Budapesten csak 1895-ben alakult meg a Köztisztasági Hivatal (a Fővárosi Közterület-fenntartó jogelődje), ekkortól beszélhetünk egysé­ges utcaseprésről és szemétszállításról a fővárosban.

A patkó több mint egy évezrede elmaradhatatlan kelléke a lovakkal végzett munkának, akár személyszállításra, akár igavonásra használták őket. Nem egyértelmű azonban, hogy mikor találták fel a modern, szöggel rögzített vaspatkókat. A tisztánlátást nehezíti, hogy annak idején a vas rend­kívül értékes fém volt, így minden hulladék vasat újrahasznosítottak. Vagyis, ha egy ló patájáról le­esett a patkó, vagy elpusztult az állat, akkor a patkóját beolvasztották, és nagy valószínűséggel új patkót kovácsoltak belőle. Emiatt patkók nem kerülhettek a régészeti leletek közé.

A villamos közvetlen előzménye Buda­pesten és más európai városokban is a lóvasút volt. A magyar fővárosban 1866-ban indult el az első lóvontatású vasút a Váci úton, a mai Kálvin tér és Újpest-Városkapu között. A következő évtizedben aztán egyre több vonalat alakítottak ki Pesten és Budán is, amelyekhez a szükséges síneket is lefektették.

Az ország egyéb intézményeihez, illetve a gazdasági élet társaságaihoz hasonlóan, a magyar postaszolgáltatás is dinamikus fejlődésnek indult az 1867-es kiegyezéssel, és a dualizmus korának beköszöntével. A kiegyezési törvényben a postaszolgálatot a közös egyetértéssel intézendő ügyek közé sorolták, de az újjáalakuló Magyar Királyi Posta – az Osztrák–Magyar Monarchia más magyar közintézményeihez hasonlóan – nagyfokú önállóságra tett szert.

Az előző századelő Budapestje sok tekintetben modernizálódott, a „boldog békeidők” kiszámítható alapot biztosítottak az ipari és társadalmi fejlődés számára. Ez a folyamat azonban nemcsak a legális felvilágot, hanem az alvilágot is érintette: „polgárosodott” a bűnözés is.

Vendéglátáson egyszerre értjük a szállásadást, illetve a főtt étel felszolgálását: e két szolgáltatás egészen a 18. századig elválaszthatat­lan volt egymástól. Az első vendégfogadók emlékei az ókori Rómából maradtak fenn. A birodalom kommunikációs és közlekedési csomópont­jainak számító posta­állomásokon, illetve a nagyvárosokban számos fogadó üzemelt, ahol a vendégeknek főtt ételt is kínáltak.

A matematika mindig is az egyik legnehezebben tanítható tantárgy volt az általános iskolákban. A számok fogalmának, illetve a velük végzett műveletek megértéséhez olyan absztrakt gondolkodásra van szükség még a legelemibb szinten is, amit nem minden kisgyermek – de akár felnőtt se – képes könnyen elsajátítani. Ezt a problémát már évszázadokkal ezelőtt felismerték, ezért megannyi számolást segítő, illetve az alapműveletek tanítását támogató eszközt fejlesztettek ki.

A fogak romlása évezredek óta megkeseríti az emberek életét. A fájós fogaktól, így vagy úgy, mindenki szabadulni akar. Egyes régészeti leletek alapján a kutatók arra következtetnek, hogy már 13-14 ezer évvel ezelőtt is végeztek fogászati kezeléseket. Ezek valószínűleg az esetek többségében húzások voltak (bár ezek nyoma nehezen azonosítható az embermaradványokon, hiszen természetes okokból is előfordulhatott foghiány), de már kezdetleges fogtömésekkel is próbálkoztak.

Már némely, neolitikus korból (i. e. 3100-ból) származó brit falvak maradványai között is találtak arra utaló jeleket, hogy egy patak vizét vezették el csatornán keresztül az illem­helyek alatt, így tá­volították el a „terméket”. De hasonló rendszerek terjedtek el az ókori Római Birodalomban, Egyiptomban és Mezopotámiában is.

A 19. század második felének iparosodása következtében megnőtt a munkaerő iránti kereslet. Egyre többen költöztek fel vidékről a városokba, hogy ott munkát vállaljanak az egymás után nyíló gyárakban. A városokban újonnan megjelent munkásokat azonban el kellett helyezni valahol. Bár a többségük valamivel többet keresett a városi üzemekben, mint vidéken (jellemzően mező­gazdasági napszámosként), a fizetésük továbbra is nyomorúságos volt, emiatt nagy lakás bérlése, pláne vásárlása, szóba sem jöhetett.

Az üveget valószínűleg már i. e. 7000 óta ismeri az emberiség, bár történetének első nyolc évezredében még csak ékszerként, illetve időnként fizetőeszközként használták. A középkortól aztán gyártottak belőle üvegtáblákat, amelyekkel az ablakokat fedhették be, a 19. század közepéig azonban ezek olyan drágák voltak, hogy a köznép nem is álmodhatott üvegezett ablakokról. Ernest Solvay belga kémikus 1861-ben állt elő az ablaküveg tömeggyártásának költséghatékony eljárásával, és ekkor váltak szinte mindenki számára elérhetővé az üvegezett ablakok.

A 20. század elején a teher- és személyszállítás legfontosabb „vontatógépe” továbbra is a ló volt Magyarországon. 1911-ben 1,9 millió lovat tartottak nyilván az országban, és ezzel az egy lakosra jutó állatok tekintetében Európa egyik leglógazdagabb országa voltunk (minden négy emberre jutott egy ló). Erre a jellegzetességre ugyanúgy hatással volt a gépesítés alacsony foka, mint a történelmi hagyományok.

Az előző századforduló táján jószerével a világ minden iskolájában használtak palatáblát. A papír még nagyon drága volt, és sok helyütt egyáltalán nem volt hozzáférhető, így – bár a papírfüzetek már a 19. században megjelentek – azokat a kisiskolások nem használták. Papírfüzetbe a nagyobb diákok mártogatós tollal, tintával írtak, de ez az írás tanulása közben túl nagy piszokkal, illetve az ugyancsak drága ruhák állandó szennyeződésével járt volna. A palatábla ezért sokáig a lehető legjobb megoldásnak bizonyult.

A kalap a 19-20. század fordulóján még elmaradhatatlan darabja volt a városi jómódú nők ruhatárának. Míg ma a nők – közülük se túl sokan – csupán különleges alkalomkor viselnek kalapot, addig az 1900-as években az elegáns hölgyek számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy kalap nélkül lépjenek ki az utcára. 

A 19. századi Pesten és Budán, a reformkorban, majd a kiegyezés után beindult városiasodás és ipari fellendülés idején egyre nagyobb gondot okozott a szemétszállítás, illetve az utcák tisztán tartása. Csakhogy egészen a század végéig nem létezett a főváros által irányított és finanszírozott egységes közterület-fenntartó vállalat. Így e feladatkör gyakran cserélt gazdát, helyesebben senki sem érezte igazán a magáénak, ezért a hatékonyság sem volt kielégítő, illetve jórészt a lakók felelőssége volt az általuk „termelt” hulladék elhordása és a gondoskodás az utcájuk tisztaságáról.

Jóllehet a 20. század jelentős részében, különösen a szocializmusban, sokaknak egy emberöltőt – de átlagosan tizenöt évet biztosan – kellett várniuk, mire telefonhoz jutottak, a század közepére a közületek titkárnőinek és telefonos kisasszonyainak már olyan sok telefonszámot kellett kezelniük, hogy azok gyors előkeresése egyre nagyobb gondot okozott. Emiatt elterjedtek a különféle telefon­regiszterek és kartoték­rendszerek, amelyekben rendszerint ábécérendben tartották nyilván azokat a számokat, amelyeket az adott iroda gyakran hívott.

A magyarországi kávéházi kultúra a múlt század elején élte virágkorát. Kosztolányi Dezső A Hét című hetilapban „kávévárosnak” nevezte Budapestet. Mint írja, egy amerikai férfival találkozott, akinek elsőként a kávézás jutott eszébe a magyar fővárosról. „Miért is nem merjük hangsúlyozni a kávéházi voltunkat, a kávé­házi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizony isten, nincs okunk pironkodni” – fogalmaz Kosztolányi Budapest, a kávéváros című, A Hét 1914. március 15-i számában megjelent írásában.

A 19. század végén szinte minden európai fővárosban meg­jelentek a villamosok, amelyek hamarosan a városi tömegköz­lekedés megkerülhetetlen eszközei lettek. Az öröm azonban nem volt osztatlan. Ahogy minden új dologtól, úgy a villamosoktól is sokan tartottak, hiszen korábban nem szokhattak hozzá, hogy szerelvények a járókelők közvetlen közelében haladnak, és bármikor balesetet okozhatnak.