Inno-anno

„Mindenki hallott már a tűz segélyével hajtott gépekről.” (Montesquieu 1728-as selmecbányai látogatási naplójából)

Van, aki annak idején sokszor hallotta, de egyre többen csak olvasmányaikból ismerik a „vas és acél országa” kifejezést, amely az 1950-es évek Magyarországán volt köz­ismert. Egy ellentmondásos kor szülöttje volt ez is – annyi más mellett. Az ekkor előállított vasipari termékeknek nem volt nemzetközi sikerük, pedig több mint ezeréves e kultúrával való találkozásunk, és egykoron nemzetközi sikereket is elért a gyártása.
A 12. század közepén Európa három országának (Spanyol-, Svéd- és Magyar-) volt nemzetközi elismertségű vasipari kultúrája. E három ország termékei voltak a legkeresettebbek, például a danzigi (Gdansk) piacon. A korabeli feljegyzések szerint 12 hordó magyar vasért 25 tonna heringet adtak.
A honfoglalás utáni időkben hamarosan megfigyelhető a szolgálat nevével elkülönült falvak sora. A korabeli oklevelek szerint volt vasas, molnár, szövő, fonó falu is. A tributarius ferri (vasas) faluban mező­gazdasági eszközöket (sarló, kapa), illetve a katonaság számára állítottak elő pajzsokat, nyílhegyeket.
Meglepőnek tűnhet, hogy a lószerszámok aranyból és ezüstből is készültek. A fémművesség a vas, arany, ezüst, bronz feldolgozását jelentette.

„Mindig hű maradt ahhoz a vállalathoz, amelyben sikerekben gazdag működését kezdte.” (Zipernowsky Károly, 1930)

Az év kezdetének csendes óráiban újra el­olvassuk az újévi üdvözleteket. Emlékeznek és emlékeztetnek. Meglepődnénk, ha közöttük egy ilyent találnánk: „Fehér kezd és a 125. lépésben mattot ad. Boldog új esztendőt.” A szöveg mellett tábla rajza néhány sakkfigurával.
Ezeket az üdvözleteket egy nemzetközi hírű mérnök, az egykori „nagy triász” tagja, Bláthy Ottó Titusz (1860–1939) írta. A „tatai csodagyerek” már kisdiákként kitűnt a matematika iránti fogékonyságával, s tanítója nemegyszer hívta felsőbb éves társai elé, hogy megoldja azokat a feladatokat, amelyekkel nekik nem sikerült megbirkózniuk.

„Nem tudjátok megjósolni a jövőt, de képesek vagytok feltalálni azt.” (Gábor Dénes)

Mára mindennapos lett. Bankkártyán, papírpénzeken, beléptető rendszerek kártyáin látjuk. Ez a hologram! A napi használat során aligha gondolunk arra, hogy vajon kinek a találmánya? 1971-ben „a holográfiai módszer felfedezéséért és fejlesztéséhez való hozzájárulásáért” kapta Gábor Dénes a fizikai Nobel-díjat. Az általa felfedezett elv alapján készíthetők a térhatású, háromdimenziós érzetet keltő képek.

„Van-e még nemzet, mely kocsin jár, s annyi időtől fogva, mint a Magyar?” (Gróf Széchenyi István: Dunai hajózás, 1835)

Útra kelni, meglátni, megismerni eddig ismeretlen országokat, városokat, embereket. E vágy, ki tudja, milyen távoli időkre nyúlik vissza? Már az ókori világ megépítette – és ez az igény napjainkig is tart – azokat az utakat, melyeken közlekedni lehetett és lehet.

De mivel? A futó időben változó eszközökkel közlekedtünk. Hol a szél vagy emberi erő mozgatta a járműveket, s a 19. század, a gőzerő felfedezésével és elterjedésével megváltoztatta a közlekedést is.

„Fölötte fontos, hogy a nyersolaj az országban nyeressék…” (Wekerle Sándor, 1893)

Az ipari forradalom kezdetén a gőzgépek üzemanyaga fa volt, aminek az erdők látták a kárát. Mária Terézia (1740–1780) joggal vetette fel, s törvényben írta elő új energiahordozók keresését. Jutalmazta a kőszéntelepek felfedezését, de mindezek ellenére csak lassan tudta a „fekete gyémánt” kiszorítani a vaskohászatból a fát mint energiahordozó tüzelőanyagot.

„Természettől nyert a víz kétféle hatalmat, Isteni áldássá tette az emberi ész.” (Vörösmarty Mihály: Vízgyógy)

Egyszer megkérdeztem diákokat, ki a vizes ember? A válasz természetesnek tűnt: aki vízbe esik. Pedig alig másfél évszázaddal ezelőtt ez egy foglalkozás volt. Puttonyból vagy kézikocsira szerelt fahordóból, melyet a hordók méretének növelése miatt az 1820-as évektől már szamárral vagy lóval vontatott kocsin árulták a Duna lágy vizét, amelyet mosáshoz használtak.

„A gazdasági válság nemcsak Magyarországon, hanem annak határain túl is érzékelhető (…) a folyamatosan emelkedő verseny és a termelőképesség növelése mellett égető szükséges a szolid gyárost is megvédelmezni.” (Kühne Ede, 1895)

A 19. század ipari forradalma, a mezőgazdaság gépesítésére is kiterjedt. 1804-ben a mai budapesti Szervita tér helyén – a teret akkor is így nevezték – kezdte meg működését Röck István kis műhelye, ahol gabona tisztítására szitákat, illetve nagyobb lyukmérettel rostákat készítettek. 1816-ban már ekéket és boronákat is gyártottak.

„A Mérnöki Továbbképző Intézet célja: a gyakorlatban működő mérnökök tudományos továbbképzése (…) a magyar műszaki szakirodalom fejlesztése.” (Hivatalos Közlöny, 1939. augusztus 15.)

Rovatunkban immár negyedik éve mutatjuk be magyar mérnökök és természettudósok alkotásait. Az épületek, gépek, különböző találmányok az innovatív magyar műszaki és természettudományos értelmiség mának szóló üzeneteit hordozzák.
Egy-egy pályakép felvázolásánál nem feledkezhettünk meg az alma materekben tanító egykori mesterek munkájáról, akik a szakma titkait úgy mutatták meg, hogy a tanítványok később méltó folytatók lehettek.

„A magyar nemzeti formanyelv kialakítására tett kísérlete a korszak legjelentősebb műveit hozta létre.” (Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete, 1990)

A Műegyetemen generációknak továbbadott legenda szerint Lechner Ödön (1845–1914) egy alkalommal megkereste Wartha Vince (1844–1914) professzort, aki Zsolnay Vilmossal már eredményesen kísérletezett az eozinmázas kerámiával, s az eljárást megismerve, apja téglagyárában ki is próbálta.

„Navigare necesse est…” „Hajózni kell…” (latin mondás)

Carolina, illetve mai írásmóddal Karolina. Kedves női név, különösen gyakori volt a 18–19. században. E nevet kapta – talán nem véletlenül – az első magyar dunai gőzhajó.
Bernhard Antal (1779–1830 k.) pécsi vállalkozó 1817-ben bocsátotta vízre Carolina nevű, tölgyfából épült gőzhajóját, melynek bemutatójára Bécsben, a császári család jelenlétében került sor. A bemutató sikeres volt. A hajógépet a kor neves szakemberei vizsgálták meg. A kazánról a bécsi Politechnikai Intézet tanárai megállapították: „minden különösebb veszély nélkül alkalmas a további üzemeltetésre”.

„Nemcsak mint építőművész, hanem mint építőmester is Ybl első a mesterek között.” (Ney Béla, a Magyar Mérnök- és Építész Egylet főtitkára, 1872)

1896. szeptember 8-a óta szobra a róla elnevezett téren áll, szinte figyeli egyik közismert alkotásának, a Várkertbazárnak napjainkban elkészülő újjáépítését.

„Közöttünk már csak emléke él tovább…mint úttörő munkásé, akit követhetünk.” (Eötvös Loránd, 1895)

A 19. századot a tudománytörténet a fény századának nevezi. Az „első elektro­technikus”, a „villamdelejes forgony” (az egyenáramú villanymotor, 1828) alkotója a dinamó- (öngerjesztés) elv felismerője, a természettudomány számtalan területének művelője a pesti tudományegyetem (ma ELTE) professzora, rektora, akadémikus Jedlik István (1800. január 11-én született Szimőn (ma Szlovákia – Zemné).

„Valóságos áldásai a gyenge látású szegény öregnek.” (Spinai Alexander, 1299)

Szemüveg. Sokféle volt a formája, elnevezése, egykor divatékszer.
A szemüveg valamilyen őse ismert a korai kultúrákban is. Plinius leírása szerint Nero császár a gladiátorok küzdelmét egy kellően csiszolt smaragdon át nézte. Az első szemüvegek csak a távollátókon segítettek.
Raffaello itáliai festő X. Leó (1513–1521) pápáról festett arc­képén látható szemüveg „homorúra csiszolt”, tehát ez már a rövidlátást javította. Magyarországon „pápaszemnek” nevezték a szemüveget. Talán e festmény ihlette az elnevezést?

„…egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül…”
„…hazánk nagy hasznára volna, ha minden folyója partjait biztos híd kapcsolná egybe.” (Gróf Széchenyi István írásaiból, 1821, 1836)

Hidak. Város- és országrészeket kötnek össze. Részei egy városképnek, emlékeztetnek egykori alkotóikra, megszületésük körülményeire. Ez érvényes Magyarország közúti hídjaira is. Az 1893. évi XIV. tc. rendelte el az Eskü téri (ma Március 15. tér) híd felépítését.

„…intézkedvén a Dunának a főváros melletti szabályozásáról… felügyeletet gyakorol a főváros területén minden építészeti ügyben.” (A Fővárosi Közmunkák Tanácsának feladatairól, 1870. évi X. tc.)

A 19. század utolsó harmadában létrejött Budapest nem csupán három városrész egyesítését jelentette, hanem egy európai értelemben vett főváros kialakítását közlekedéssel, köz- és egyházi, valamint magánépületekkel. E feladat megvalósítását az 1870 márciusában alapított Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította a mindenkori miniszterelnök vezetésével. Az intézmény független városrendezési hatóságként működött, javaslatára épületek sora gazdagította a városképet. Ehhez járult hozzá munkásságával Pecz Samu (1854–1922) építészprofesszor.

„Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, hosszú út porából köpönyeget veszek.” (Kodály Zoltán feldolgozása)

Utazunk. Járjuk a világot. Napjaink embere már kedvére válogathat a különböző közlekedési eszközök, utazási módok között. A régi korok utazója néha hajóra szállt, de főként a szárazföldön utazott korának közlekedési eszközeivel.
Már az ókori világ nagy birodalmai kereskedelmi és egyben hadi utakat építettek ki, amelyek városokat, országokat kötöttek össze. A Selyemút már Kr. e. 3. században összekötötte Mezopotámiát, Kínát a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl birodalmaival.
A híres Borostyánút az Északi-tenger partjaitól szállította a borostyánt szintén a Földközi-tengerig. Ezeknek az utaknak a meg­állóhelyei nagy hatással voltak a települések fejlődésére. A Borostyánút érintette az egykori Római Birodalom városait, Scarbantiát, Savariát – a mai Sopront és Szombathelyt. Ezekről elágazó utak vezettek Pannónia más települései (például Arrabona – ma Győr, Sopiane – ma Pécs, illetve a főváros északi részén található Aquincum) felé.

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” (Radnóti Miklós)

1783-ban Franciaországban a Montgolfier testvérek meleg levegővel töltött ballonja fölemelkedett a földről. A sikeres kísérlet közel tíz percig tartott, ennek során a ballon majdnem 2000 méteres magasságig emelkedett fel.
A magyar Schwarz Dávid 1897-ben megépítette merev testű léghajóját (az akkor ismert legkeményebb fémből, vékony alumíniumlemezből). Halála után tervét özvegye eladta Zeppelin grófnak, s egyes feljegyzések szerint ő ennek alapján, 1906-ban építette meg első léghajóját.

„A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.” (József Attila)

A 19. század első felében Pestről Budára csak a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca irányába lehetett átkelni a Dunán, egy hajóhídon. Ez lassú és nehézkes volt. A Lánchíd 1849-es, majd a Margit híd 1876-os átadása után 1893-ban döntés született újabb két fővárosi Duna-híd, az Eskü téren (ma Ferenciek tere) az Erzsébet híd és a Fővám térnél a Sáros fürdő felé (ma Gellért tér) a Ferenc József híd építéséről.

„Mindenkor embertársainknak akarunk értéket adni… maradandót létrehozni.” (Kozma Lajos)

Megálmodott épületei őrzik sajátos stílusát, bútorait az 1920-as években „Kozma-barokk” néven ismerték. A gyomai Kner Nyomdának készített éveken át tipográfiai terveket. Az ő alkotása a nyomda szignetje – nyomdai cégjele –, a vándorbotos, hátán könyvet cipelő könyvárus alakja.
A műegyetemi építészképzésben fontosnak tartotta az I. világháború után a modern tervezés, valamint a lakberendezés, a bútortervezés oktatását.

„Sokszor hazalátogatok Magyarországra… magyar maradok, amíg a Földön járok.” (Bay Zoltán, 1990)

Az embert mindig is izgatta a Földet körülvevő égitestek titokzatos világa. 1946 óta pontosan tudjuk a Föld és a Hold távolságát, amelyet – egymástól függetlenül, szinte azonos időben – amerikai és magyar tudósok határoztak meg.

„A tudomány kerüljön közel az iparhoz, s élni kell a tudomány adta lehetőségekkel.” (Pungor Ernő)

Aki Pungor Ernő (1923–2007) pályaképét szeretné röviden felvázolni – nincs könnyű helyzetben. A gazdag életút állomásai mind különböznek, de együtt teljes, példamutató és követendő mintát adnak.

„…igen nagy szükség van a földmérő, vízépítő és mechanikai tudományokra…” (Részlet a Mérnöki Intézet Alapító leveléből. II. József, 1782)

Nagyanyáink még rőföshöz mentek, nem méteráruboltba. Nagyapáinknak pintes üvegben adták a bort, s ittak belőle egy messzellyel vagy egy iccével. A rőföt a kifeszített karral, a mell közepétől a hüvelykujjig mérték. A pint közel 1,7 liter volt, illetve 2 icce vagy 4 messzely. Az 1874. évi VIII. törvénycikk rendelkezett az egységes mértékrendszer bevezetéséről.

Ezt megelőzően az egységes mértékrendszer bevezetéséről rendezett nemzetközi tanácskozáson 1874-ben a magyar kormányt Szily Kálmán és Kruspér István műegyetemi professzorok képviselték. Kruspér vizsgálta a méter Párizsban őrzött etalonját, s rámutatott – geodéziai mérések vonatkozásában – annak kiküszöbölhető eltérésére. 1878-ban létrehozta a Magyar Királyi Mértékhitelesítő Bizottságot (ma: Országos Mérésügyi Hivatal), melynek első elnöke lett.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?” (Petőfi Sándor)

Az esti égbolton ragyogó csillagok különös, szinte misztikus világa évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. A betlehemi csillag mutatta az utat a napkeleti bölcseknek Dávid városába. Az ókori birodalmak természet­tudósai komoly csillagászati ismeretekkel rendelkeztek.

„Az első emberi bátorság / Áldassék: a Tűz csiholója, / Aki az ismeretlen lángra / Úgy nézett, mint jogos adóra.” (Ady Endre)

Az ókori görög mondavilág hőse – Pro­méthe­usz – lehozta az istenektől a tüzet az emberiségnek. A történeti idők korai évezredeiben az akkori „tűz csiholói” kövek egymáshoz ütögetésével nyert szikrával gyújtottak lángot.
Kínában már a 6. században használtak olyan fenyőfa pálcikákat tűz gyújtására, melyeket kénnel itattak át.
A mai formában használt gyufa – mint annyi más – a 19. század találmánya. A „gyújtó­fácska” előtt elterjedt tűzszerszám a kova­kő volt, melyet acéleszközhöz ütögettek, s a keletkezett szikra egy kiszárított tapló­féleségen fogott lángot. Ezekkel az eszközökkel nem volt egyszerű még pipára gyújtani sem.

„Minden műszaki tudományágnak arra kell törekedni, hogy a gazdaság felvetett igényeit a legtökéletesebben elégítse ki.” (Schimanek Emil)

Napjaink motorizációja alig követhető tempóban fejlődik. Nehéz megjósolni, hol a határ. Ami tegnap kivitelezhetetlen ötlet volt, az mára megvalósult termék. Alapvető cél a gazdaság, a társadalom igényeinek teljesítése. E gyors sodrású folyamatban jellemző a világra figyelés, a technikai, technológiai tökéletességre törekvés. De ez csak a mára lenne jellemző? Vagy azt mondjuk, a „legnagyobbak” tehetik ezt meg? A példák az ellenkezőjét is bizonyítják a korabeli magyar innováció történetéből.

Az 1891-ben alapított Fegyver- és Gépgyár (a későbbiekben Fegyver- és Gázkészülék Gyár) a hadiipari termékek mellett úgynevezett „civil” termékeket is gyártott, az 1890-es években korszerű szerszámgépeket.
A gyár mérnökei – köztük Schimanek Emil (1872–1955), a Műegyetem későbbi professzora – az 1900-as párizsi világkiállításon találkoztak Rudolf Diesellel, a dízelmotor feltalálójával, s megvették szabadalmát, majd egy év múlva, 1901-ben már elkészültek a gyárban az első dízelmotorok. Diesel mindenhol figyelemmel kísérte a találmánya alapján készült motorokat, többször járt Budapesten is, a FÉG Soroksári úti üzemében. Az itt tervezett és készült első magyar dízelmotort önálló kivitele miatt Diesel „magyar típus”-nak nevezte el.