Inno-anno

Bánki Donát (1859–1922) korának egyik legnagyobb hatású és legsokoldalúbb gépészmérnöke volt. Számos nagy sikerű és egész iparágak fejlődését befolyásoló eszközt talált fel, illetve tökéletesített. Ezek közül talán a legismertebb a Csonka Jánossal kifejlesztett motor, illetve a szintén közösen feltalált porlasztó. Kevésbé ismert azonban, hogy – részben ugyanazokat az áramlástani elveket kihasználva, amelyek a belső égésű motorok magas hatásfokát is biztosították – Bánki számos kompresszort, vízi erőgépet és turbinát is szerkesztett.

Minden egyéni versenysportban elért eredményeik alapján rangsorolják a versenyzőket. Ez az olyan sportágaknál, mint például az atlétika, ahol objektíven mérhető a teljesítmény, egyértelmű, ám egy szellemi sport esetén annál bajosabb.

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy ha rosszak a fényviszonyok, akkor a telefonunk kamerája ezt automatikusan érzékeli, és megnöveli a záridőt, hogy elég fény jusson át az objektíven a fényérzékelő lapkára. A digitális fényképezőgépekben ezt a vezérlőelektronika végzi, és emiatt azt gondolhatnánk, hogy a számítógépek elterjedése és miniatürizálása előtt ez az automatika elképzelhetetlen volt. Ez azonban távol áll az igazságtól, hiszen az 1893-ban született Riszdorfer Ödön már a múlt század harmincas éveiben kifejlesztette az automata fényképezőgépet, amelynek szabadalmát szinte mindenki megvette, aki számított a fényképezésben. Kevés olyan feltaláló van, aki Riszdorfernél forradalmibb változást hozott volna a fotográfiába.

Kevés mérnöknek adatik meg, hogy akár csak egy, a világot megváltoztató újítást alkosson. Goldmark Péter Károly azonban két olyan találmány sikerében is oroszlánrészt vállalt, amely generációk kulturális szokásaira volt alapvető hatással.

Hedy Lamarr élete a legkevésbé sem úgy indult, hogy bárkinek is eszébe juthatott volna, hogy olyan matematikai eljárásokat fog kidolgozni az adattovábbítási rádiófrekvenciák váltakozására, amelyek a második világháborúban segítik a szövetségesek torpedóit, hogy elkerüljék az ellenség zavarását, később pedig a wifi, a GPS- és a Bluetooth-technológia alapját fogják jelenteni.

Az elektronikai vívmányok mérnöki fejlesztése nem ment simán a szovjet blokkban, a központi irányítás és a politikai érdekek olykor komolyan akadályozták a munkát. Hogy mégis sikerült emlékezetes termékeket konstruálni, az néhány zseniális mérnök érdeme volt, például Klatsmányi Árpádé.

Nem egy magyar feltaláló életében előfordult, hogy a történelmi helyzet akadályozta meg a kiteljesedését. Dulovits Jenő esete különösen szomorú, mert a hatalom egy világszínvonalú csúcstechnikának vetett gáncsot.

Sokan emlékeznek azokra a feltalálókra, akik egész életükben Magyarországon alkottak, és itthon tervezték meg vívmányaikat. Frommer Rudolf kivétel: jóllehet életművét szinte kizárólag Budapesten hozta létre, kevesen hallottak róla, nincs szobra, és utca sem viseli a nevét. Pedig a magyar fegyvergyártás egyik legfontosabb alakjáról van szó.

A feltalálókra általában a találmányaik okán emlékszik az utókor, és többnyire ismert, hogy milyen ötletek alapján tervezték meg vívmányaikat. Kliegl József esetében ez kevésbé igaz, mivel számos találmányáról alig maradtak fenn konkrétumok. Az viszont bizonyos, hogy a kortársai zseniális mérnöknek tartották, és egyebek között a vasúti közlekedés reformjából is kivette a részét – vagy inkább ki akarta venni.

A technológiai fejlődés következménye, hogy régi korok találmányai felett eljár az idő, és akár furcsának tűnnek már a 21. században. Ez mit sem von le értékükből: ha egykor lele­ményesen oldottak meg egy problémát, az ma is tiszteletet érdemel. Mint például Kőszeghi-Mártony Károly sűrített levegős légzőkészüléke, amely első pillantásra bizarr kacsajelmeznek tűnhet, pedig életeket mentett.

A Kossuth-díjra ma alapvetően kulturális elismerésként tekintünk, de a szocializ­mus­ban a termelőmunkában elért teljesítményért is lehetett Kossuth-díjat kapni. A díjazottak között voltak, akik technikatörténeti szempontból is figyelemre méltó újítással érdemelték ki a kitüntetést, például Ursitz József bányamérnök, aki a hazai lignitfejtést forradalmasította találmányával.

A 20. századi technikatörténetben szinte mindenhol ott vannak a magyarok, akik sokszor már szülőföldjükről elkerülve alkottak maradandót. Akadnak köztük olyanok, akik nem valamilyen találmánnyal vagy felfedezéssel írták be magukat a történelem­be, hanem egy üzlet felfuttatásában vállaltak oroszlánrészt, és ténykedésük így is az egész világra hatással volt. Mint például Andrew Grove és Leslie L. Vadasz, azaz két ötvenhatos magyar, Gróf András és Vadász László.

Zubovics Fedor élete filmre kívánkozik. Részben akciófilm lenne, mert az egész éle­tében konfliktuskereső, a fél világot vé­gigharcoló huszár békeidőben is egyik zűrből a másikba került, például rendszeresen párbajozott, nemegyszer kiprovokálva az összetűzéseket. Ugyanakkor a filmben lenne néhány olyan jelenet is, amely árnyalná a főhős jellemét: megmutatná, hogy az erőszakosság mögött egy okos, műszaki érzékkel megáldott ember rejlik.

A számítógép felfoghatatlanul sokat fejlő­dött a második világháború óta, mégis a mai napig magában hordozza azokat az alapokat, amelyeket a 20. század egyik legkiválóbb matematikusa, Neumann János fektetett le.

Alighanem Szent-Györgyi Albert a legismertebb Nobel-díjasunk, amit – C-vitamin tabletták formájában – kézzelfogható kutatási eredménye mellett az is magyaráz, hogy ő az egyetlen magyar, aki Magyarországon végzett kutatásaiért kapta a legrangosabb tudományos elismerést. Élete mozi­filmre kívánkozik: az első világháborúban katonaorvos volt a fronton, a másodikban az antifasiszta ellenállás egyik vezér­alakjaként tárgyalt a szövetségesekkel a kiugrásról, később Amerikában az FBI egy kémkedési ügyben nyomozott ellene. E cikk terjedelme nem teszi lehetővé mindennek a részletezését, csak a Nobel-díjas eredmény rövid történetére szorítkozik.

Az SS John P. Gaines nem volt hosszú életű hadihajó a második világháborúban. 1943 júliusában kezdte meg szolgálatát az amerikai flottában, pár hónap múlva, november 24-én pedig már el is süllyedt. Vesztét nem ellenség okozta: hirtelen kettétört a tengeren és elmerült, tíz embert vitt magával a hullámsírba.

Járay Pál nevét nem ismerik annyian itt­hon, mint megérdemelné, pedig a Paul Jarayként világhírűvé vált feltaláló egész életművével előrelendítette az egyik leg­fontosabb nehézipari ágat – elméletben és gyakorlatban is. Az autó­tervezés és -gyár­tás minden bizonnyal máshogy alakult volna a munkás­sága nélkül, Járay ugyan­is az áram­vonalas­­karosszéria-­ter­ve­zés megkerülhetetlen úttö­rője volt.

A 20. század történelmét ismerve nem meglepő, hogy számos magyar kutató külföldön ért el világraszóló sikereket. Vannak köztük olyanok, akik nemzeti identitásukat mind­végig megőrizték, és utódaikat is arra biztatták, hogy ne szakadjanak el az óhazától. Szép példa erre Jókay-Ihász Lajos élete.

Magyarország sok településén – még egészen kicsi falvakban is – körtereken, temetőkben látni ma is formás öntöttvas kutakat, amelyeket jókora kerékkel lehet meghajtani, és noha eljárt már fölöttük az idő, egyik-másik még talán működik is. Ezek a szerkezetek mind egy gödöllői kisiparos, Moór János leleményét dicsérik.

Amikor 1961-ben Sukarno indonéz elnök a Magyar Népköztársaságba látogatott, sor­ra mutatták neki a magyar vívmányokat és eredményeket. Ennek egy vicces epi­zódja volt, amikor eléje hoztak egy komondorméretű robotkaticát. A legenda sze­rint Sukarno nem mert hozzáérni a gépállathoz, mert imperialista mesterkedéstől tartott, de az első titkár, Kádár János felesége, Tamáska Mária bátrabb volt, és megsimogatta a villogó-morgó masinát. Az anekdota jól mutatja, hogy a robotkatica erős hatást váltott ki mindenkiből, aki találkozott vele – márpedig több mint fél évszázad alatt sok ezren megcsodálhatták a világ minden tájáról, és adózhattak alkotója, Muszka Dániel zsenijének.

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Kara ajánlotta figyelmünkbe a BME GépészBlogon megjelent, alább közreadott bejegyzést Karlovitz Béla gépészmérnökről, a Karlovitz-szám megalkotójáról.

Az 1904-ben, Pápán született Karlovitz Béla a Műegyetemen végzett gépészmérnökként. Atomtudósaink és Kármán Tódor fénye elhalványítja az emlékét, holott tevékenysége a többi között a tüzeléstechnikában is meghatározó volt, valamint nevéhez fűződik a magnetohidrodinamikus (MHD) generátor feltalálása. Ezzel együtt kevesen ismerik, és még fénykép sem maradt fent róla.•

A cikk folytatása ITT.

Olyan időket élünk, amikor sok szakember nap mint nap hang­sú­lyozza a ko­ro­na­vírustesztek fon­tos­ságát. Száz évvel ezelőtt ez a fajta orvosi gondolkodás még forradalminak számított, de létezett – nem kis részben a magyar Schick Bélának köszön­he­tően, aki egy róla elnevezett eljárással szűrte a diftériára hajlamos gyerekeket.

„Különös határozata a gondviselésnek, hogy egy (…) kór azzal, melynek okai kifürkészésének búvárunk legjobb erejét szánta, s mely elől annyi életét megmentenie sikerült, az ő saját életének végét siettesse, és gyors halálát okozza” – búcsúzott az Orvosi Hetilap Semmelweis Ignáctól 1865 augusztusában. Markusovszky Lajos szavai arra utaltak, hogy a neves orvos halálát hasonló vérmérgezés okozta, mint ami ellen egész életében harcolt több kórház szülészetén is.

Noha a papírmentes mozgalmak és az elektronikus ügyintézés korában már csökken a jelentősége, a fénymásoló gép évtizedekig minden iroda alapvető kelléke volt. A gép feltalálójaként általában egy amerikai fizikust, Chester Carlsont említ a technika­történet, pedig Carlsoné mellé egy magyar nevet is illene odatenni: Selényi Pálét.

A legtöbb találmánynak létezik valamilyen korábbi, még kezdetleges, de a működési elvet tekintve már forradalmi és előremutató változata. Ezek azok a vívmányok, amelyeket tökéletesítve aztán létrejöhetnek a valódi alkalmazások, de a tisztelet a forrásmunkáknak is kijár. Ezért nehezen lehet ma a turbinák történetéről beszélni anélkül, hogy meg ne említenénk Segner János András nevét.