Inno-anno

Bermann Miksa nevét méltatlanul kevesen ismerik, amire részben magyarázat lehet a származása, valamint az a tény, hogy egész életében Magyarországon élt, így nem tudta tehetségét úgy kiteljesíteni, mint a külföldön jó kapcsolatokat építő és üzlettársakat szerző magyar feltalálók.

Az Egyesült Államok szabadalmi hivatala 1964. február 25-én, a 3122610-es számú bejegyzéssel megadta a General Electricnek annak a sztereó FM hang­su­gárzó rendszernek a szabadalmát, amely 1961 óta már tulajdon­képpen or­szág­­szerte bevett szabványnak számított. A cég számára ez nagy üzlet volt, mert rögtön elkezdett jog­díjakat felszámolni: vevő­egységenként 50 centet, adó­készüléken­­ként 50 dollárt, és minden további kiszol­gáló berendezésért 1 dollárt. Akinek mindezt a General Electric (GE) köszön­hette, egy magyar volt, hiszen a szabadalmat Csi­csátka Antal nevére jegyezték be.

Kármán Tódor leginkább azokkal a külföldi kutatásaival vált ismertté, amelyek a szu­per­szonikus repülést és az űrhajózást segítették elő (nem véletlenül Kármán-vonal a neve az űr határának). Pedig mielőtt kivándorolt, az Osztrák–Magyar Monarchiá­ban is nagy aeronautikai, azaz repüléstani sikert ért el, mégpedig az első katonai helikopterrel. Nem egyedül tette ezt: Petróczy Istvánt és a cseh Vilém Žurovecet kell még megemlíteni, hiszen Kármánéval együtt az ő nevükből született a PKZ rövidítés, amivel két elkészült helikopterüket jelölték.

„Olyan rengeteg közönséget, amilyen reggel óta türelmesen táborozott a Bristol-szálloda kapuja előtt és kíváncsian leste a levegő szouverénjének megjelenését, még a koronás fejedelmek sem igen csődítettek össze lakásuk elé” – jelent meg a Magyar­ország című napilap 1909. október 16-i számában bizonyos „Blériot Lajos, franczia aviatikus” látogatásáról. Louis Blériot három hónappal azután, hogy átrepülte a La Manche csatornát, Budapesten tartott bemutatót, és az esemény fontos inspirálója volt a hazai kísérletező mérnököknek, főként a Magyar Aero Club tagjainak. A magyar légi közlekedés fejlesztése akkor már követő üzemmódban létezett: a legnagyobb sikert elérő léghajókonstruktőr, a keszthelyi Schwarz Dávid még a századforduló előtt meghalt, özvegye pedig egy év múlva Zeppelin grófnak adta el férje találmányát, így Schwarz eredményeiből nem Magyarország profitált.

Amikor Kemény János a Dartmouthi Főiskola matematikaprofesszoraként bekanyarodott autójával a parkolóba, a rendszámtáblája büszkén hirdette: LOGIC.

A morfium az álmok görög istenéről, Morpheuszról kapta a nevét, amikor egy német gyógyszerész izolálta 1804-ben. A később morfinként is ismert alkaloid (növényi eredetű, nitrogéntartalmú vegyület) bódító, fájdalomcsillapító hatása már akkor ismert volt, de a nagyüzemi gyártására alkalmas eljárást több mint egy évszázaddal később sikerült csak feltalálni – egy magyar gyógyszerésznek, Kabay Jánosnak köszönhetően.

Amikor Farkas Bertalan 1980-ban első magyar űrhajósként betette a lábát a Szaljut–6 űrállomásra, magával vitt egy kis műszert, amelyet alkotói csak Pillének becéztek, olykor pedig TLD-nek, ami a termolumineszcens dózismérő rövidítése volt.

A technikatörténet számos olyan esetet ismer, amikor többen közel egyszerre találtak fel valamilyen korszakos vívmányt. Ilyen a hangosfilm sztorija is: a 20. század elején több náció mérnökei is dolgoztak azon, miként lehetne a némafilmeket megszólaltatni. A főként a televíziózásban végzett kutatásai révén ismert Mihály Dénes is közéjük tartozott.

Nem egy magyar feltaláló sokkal ismertebb lett külföldön, mint hazájában, erre jó példa Gestetner Dávid, aki a stencilgéppel szerzett magának vagyont és hírnevet – az illegalitásba kényszerülteknek pedig akaratán kívül is nagy örömet.
Gestetner 1854-ben született Csornán, ahol az elemi iskola elvégzése után nem volt sokáig maradása. Rövid ideig hentesinasként dolgozott, de nyughatatlan vére Bécsbe vitte, ott a tőzsdén talált egy könnyebb állást. Könnyebbet, de lélekölőt: tőzsdei kimutatásokat kellett kézzel másolnia. Persze lehetett volna nyomdai úton sokszorosítani ezeket, de pár száz példánynál nagyon drága mulatság lett volna, egyszerűen nem érte meg. A fiatal magyar ezért elkezdett gondolkodni egy olyan megoldá­son, amellyel megkerülhette a nyomdai elő­készítést, és kézi erővel sokszorosíthatta a kimutatásokat. Az első lépés egy kerekes toll nevű szerkezet volt, amelyet 1880-ban szabadalmaztatott Londonban, ahol végül is letelepedett. Egy évvel később megalapította Gestetner Company Cyclograph nevű cégét, és megindult a stencilgép fejlesztése.

Néha egy találmány sikere egyetlen alkatrészen múlik, és ennek megalkotása válik kulcsfontosságú innovációvá. Jó példa erre a forgókondenzátor, amelyet egy magyarnak, Korda Dezsőnek köszönhetnek a rádióhallgatók.

Egy szovjet tank felrobbanó gránátja is szerepet kapott az első magyar részecskegyorsító kalandos történetében, és az is szokatlan, hogy egy tudós nyolc órán keresztül kuporogjon egy szűk odúban, hogy ellenőrizze kísérletét. Simonyi Károly életútjában a hadifogság mellett egyebek között ilyen momentumok is akadnak.

Ritkán fordul elő, hogy egy tudós élete egyik csúcsteljesítményét már a doktori disszertációjával eléri, és rögtön ismertté válik a neve. Winkler Lajosnak ez 1888-ban megadatott, és munkáját három esztendővel később, magántanárrá habilitálása alkalmából így méltatta mestere, Than Károly professzor: „A vizsgálataiban el­ért eredmények a mostanig elfogadottakat pontosság tekintetében messze túlhaladták, több tekintetben kibővítették és helyreigazították.”

A feltalálókra általában találmányaik okán emlékezik az utókor, de Pattantyús-Ábrahám Géza esetében nem ez a helyzet. Jóllehet neki is voltak technikai újításai és szabadalmai, legnagyobb erénye az a folyamatos és önzetlen erőfeszítés volt, amivel a magyar mérnökképzést felvirágoztatta. 1956-ban, hetvenéves korában hunyt el, jegyzeteit azonban máig használják az oktatásban.

A kávé előtt az „olasz” jelző általában minőséget jelent, és nagyon sokat tett ezért egy magyar származású feltaláló-vállalkozó, Illy Ferenc. Ismerős lehet a név, mert cége, az Illycaffè máig alapítója vezetéknevét használja a logójában. De az Illy kávé nemcsak azért él minőségi italként a köztudatban, mert a vállalat kizárólag a robustánál jobb minőségű arabicával dolgozik, hanem egykori cégvezetője találmányai révén.

A Desdemona kora egyik legnépszerűbb vízi járműve volt: tetővel épített evezős fa­bárka, orrtőkéje a nagybőgő nyakára emlékeztető, csiga alakú díszben végződött – erről kapta a bőgőshajó nevet. Hossza 17 méter lehetett, oldalán a Habsburgok fekete-sárga csíkjaival, kapitánya pedig a legnagyobb magyar volt. Széchenyi István néha átszállt a Desdemonát kísérő Julietta evezőscsónakba, és az is előfordult, hogy a gróf családtagjai megmártóztak a folyó vizében. Ezt az életképet ismeretlen művész tusrajzon örökítette meg, ami érdekes dokumentuma a magyar hajózástörténetnek. A modern dunai hajózásnak ugyanis fontos mérföldköve volt a Desdemona útja: Széchenyi 1830-ban Pestről a Fekete-tenger melletti Galacba (románul: Galați) csorgott le a Dunán, hogy tanulmányozza az útviszonyokat és felmérje a nehézségeket.

A tudománytörténetben előfordul, hogy valaki nem önálló találmánnyal alkot maradandót, hanem egy létező vívmányt fejleszt tovább jelentős módon. Így történt ez Rybár István esetében az Eötvös-ingával.

A fosszilis erőművek jellemzően úgy működnek, hogy a fűtőanyagok elégetésével vizet melegítenek és gőzt állítanak elő, a gőz turbinákat hajt meg, azok pedig az áramot szolgáltató generátorokat. Az első ilyen erőművek tervezésekor a legnagyobb fejtörést az okozta, hogy a fáradt gőzt hogyan csapassák le és vezessék vissza a rendszerbe.
A megoldás egy sokszor toronyméretű hűtő­berendezés, kondenzátor lett, amely eleinte vízhűtéses volt. Ez a technológia rengeteg, folyamatosan utánpótolt vizet igényelt – mígnem jött két magyar, és megmutatták, hogyan lehet léghűtéssel meg­oldani a problémát.

„Én részemről egész nyíltsággal jelenthetem ki, hogy ami keveset tudományos kutatásaim során elértem, azt Süss segítsége nélkül aligha értem volna el” – így méltatta a 20. század elején Eötvös Loránd Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszterhez írt levelében Süss Nándort. Az ő nevét kevesen ismerik ma, pedig több magyar feltaláló fontos háttérembere volt, és a magyar finommechanikai ipar megkerülhetetlen alakja.

A megújuló energiaforrások kutatói között szép számmal találunk magyarokat. Köztük az egyik leghíresebb Telkes Mária, akinek nevét Amerikában talán többen ismerik, mint itthon.

 A technikatörténet számontart olyan eseteket, amikor egy magyar nem találmánya révén járult hozzá valamilyen nagy gazdasági előrelépéshez, hanem a tudását kamatoztatta ügyesen egy másik földrészen. Ezt példázza Haraszthy Ágoston kalandos története, aki a bortermesztés know-how-ját vitte Kaliforniába.

A tudománytörténetben akadnak olyan történelmi helyzetek, amikor valaki nem egy korszakalkotó felfedezésről lett híres, hanem azért, mert elsőként képviselhette nemét vagy nemzetiségét, és meggyőzően bizonyíthatta képességeit, tudását választott pályáján. Ilyen volt Pécsi Eszter, akit az első magyar mérnöknőként tartanak számon.

A kontaktológia – a szemészeten belül a kontaktlencsékkel foglalkozó szakterület – több kiváló magyar szakembert adott a világnak, például Csapody Istvánt vagy Györffy Istvánt, aki 1939-ben először használt üveg helyett műanyag lencséket. Egy igen fontos technológiai lépést pedig Dallos Józsefnek köszön­hetünk, akinek munkája nagy hatással volt a kontaktológiára.

Előfordul, hogy egy feltalálóhoz nem is annyira egy új találmány, mint inkább annak új felhasználási módja kötődik. Jó példa erre a rádió elődjének tekinthető telefonhírmondó, amelyet Ditrói Puskás Tivadarnak köszönhetett a világ.

1956-ban sok tehetséges magyar volt kénytelen elhagyni a hazáját, közéjük tartozott Bejczy Antal fizikus-mérnök is, aki a forradalom végén majdnem találatot kapott egy tanktól.

Amikor Zsigmondy Vilmos magyar bányamérnök fölvetette, hogy meleg vizű hőforrást keresve fúrna mélyre a Városligetben, már ismert és sikeres ember volt, kanyargós életúttal.

Az 1821-ben született Zsigmondy Selmecbányán bányászati és erdészeti tanulmányokat folytatott, majd több vármegye bányáiban is dolgozott, amíg a szabadságharc megtorlása derékba nem törte karrierjét. Mivel a resicai ipari központban ágyúkat öntött és fegyvereket gyártott, a császári haditörvényszék hat év várfogságra ítélte. 1850-ben – barátai közbenjárására – kegye­lemmel szabadult. A következő évtizedben a bányaiparban dolgozott, és saját vállalkozást is indított, majd negyvenévesen a föld alatti források és vizek felé fordult az érdeklődése. Először 1865-ben fúrt artézi kutat Harkánynál, nagyobb ismertséget pedig 1867-ben, a margitszigeti kutak kifúrásával szerzett. Ekkorra már megjelent Bányatan című szakkönyve, a következő évben az MTA tagja lett.
1866 végén tartott előadást városligeti tervéről, de a Magyar Földtani Társulatot nem sikerült maradéktalanul meggyőznie arról, hogy a budai hegyek alatti hévíz Pestre is áthúzódik a mélyben. Zsigmondy viszont tanulmányaira alapozva váltig állította, hogy a Városligetben a budai forrásoknál is melegebbet lehetne találni. A főváros, illetve Rottenbiller Lipót főpolgármester végül felkarolták a tervet, mert Budapestnek égető szüksége volt tiszta vízre (a kolera sem volt ritka betegség akkortájt). Így 1868. november 15-én a város költségére megkezdődhetett a fúrás, mégpedig a mai Hősök terén, a Millenniumi emlékmű helyén.Zsigmondynak nem volt különleges technikai felszerelése vagy találmánya: a száraz fúrási munkálatokban fő fegyvere a kitartása volt. Szakembereivel együtt egyszerű, korábban is bevált eszközöket használtak: gőzgépet, kettős vésőt, ütvefúrót, csöveket (a főcsövet vörösfenyővel bélelték, hogy a kénes termálvíz ne károsítsa a vasat). A következő években lassan haladtak, és rengeteg problémába ütköztek. Számos fúróhegy és alkatrész eltört a kemény kőzetrétegekben, kötelek szakadtak el, a csövek nem voltak elég erősek, ezért be-behorpadtak vagy a furatba szorultak, ráadásul a fúrt lyuk oldala olykor beomlott, 1875-ben aztán még villám is csapott a fúrótoronyba. A gondok számosságát jelzi, hogy 1872 novemberétől már kovács- és lakatosműhely is működött a helyszínen, hogy minél előbb meg tudják javítani a sérült eszközöket. Csak 1877 júniusában találkoztak először a várva várt felszálló vízzel, és a következő év elején – közel tízévi megfeszített munka után – fejezték be a fúrást.
A városligeti kút 970 méteres mélységével ekkor Európa legmélyebb artézi kútjának számított, és igazolta Zsigmondy elméletét: naponta majdnem 12 ezer hektoliter 73,8 Celsius-fokos víz tört fel belőle.
A forrás vizét a Városligeti-tó Nádor-szigetéhez vezették, ahol 1881-ben megnyílt az Artézi fürdő kő- és márványkádakkal. Ez néhány év múlva már szűknek bizonyult, ezért a város új fürdőt álmodott a Városligetbe. Ennek terveit – Czigler Győző munkáját – 1896-ban be is mutatták, és a Széchenyi gyógyfürdő 1913-ban nyílt meg a korábbi helyén. Bár a medencék vízellátását főleg a Pávai-Vajna Ferenc irányításával 1937-ben kialakított második kút biztosítja, ma is részben a Zsigmondy által fúrt kút táplálja a fürdőt.•